Sorozat

Ember a homokrengetegben – Átutazó

A nagyobb hírverést kapott szériák árnyékában jelentkezik a BBC és az HBO Max közös gyártású, Ausztráliában játszódó sorozata az Átutazó, hogy szomját oltsa az amnéziás antihősök után epekedő krimirajongóknak. De a végeredmény úgy tűnik nem csak célt, de talán médiumot is tévesztett.

Furcsa kettősséget érzékelek az utóbbi évek sorozatreneszánsza kapcsán: a streaming-éra szabadsága, a nagy névnek számító író-rendezők mind gyakoribb felbukkanása, a megváltozott nézői szokások fokozatosan eltörlik a korábban látott határokat a filmek és a sorozatok között. Nincs már meg az olcsóságérzet a szériákkal kapcsolatban, eltűntek a hetente lezárt történetek, minden olyan átok, amivel korábban meg lehetett őket bélyegezni – persze az HBO lassan 30 éves tevékenysége jól kitaposta ezt az ösvényt. A sorozatok ma már egy hosszúra nyúlt filmre emlékeztetnek, ezzel együtt azonban egy új probléma ütötte fel a fejét: a történetmesélés érzékeny arányai eltűnni látszanak.

Szó se róla, vannak olyan sztorik, amikre kevés az átlagos két óra. Öt, hat, nyolc vagy akár tíz óra már sokkal nagyobb teret engedhet az alkotóknak arra, hogy mélyebben alámerüljenek a karakterek lélekrajzában, vagy hogy biztosabb alapot építsenek a nagy fordulatoknak. Kérdés azonban, hogy vajon minden esetben működik ez a stratégia? A hosszabb játékidő kényes alkotói eszköz, jó kezekben nem érezzük, mert szórakozunk, izgulunk, elmélkedünk. Viszont van, amikor csak öncélú és túlnyújtott cselekményszövést eredményez a megnövelt időkeret. Ilyenkor az alapötlet hiába jó, minden körítés csak lóg rajta, mint sovány emberen a ruha. Az Átutazó sajnos sok szempontból ilyen élmény volt.

Férfi ébred egy kórházban valahol Ausztrália közepén. Súlyos autóbalesetet szenvedett, de semmire sem emlékszik. Se a balesetre, se a nevére, se a múltjára. Protagonistánk (Jamie Dornan) azonban nem kívánja játszani a tétlen áldozatot vagy megvárni a nem éppen udvarias rendőri szervek intézkedését, maga kezdi felszedegetni az emlékmorzsákat, hogy összerakja, ki ő is és mit keres itt. Miért talál meg egy mobilt, amin egy föld alá temetett, orosz nyelvű ismeretlen hívja? Miért vadászik rá egy cowboykalapos bérgyilkos (Ólafur Darri Ólafsson)? Ki az az ismeretlen hölgy (Shalom Brune-Franklin), akit állítólag ő szedett föl valahol a világ túlsó felén, körbejártak tíz országot és most próbál segíteni neki? Megbízhat benne? És hogy jönnek mindehhez a mexikói kartellek? Sok kérdés, egyenes válasz nincs. Bizarr, életveszélyes szituációk és menekülés annál inkább.

Az Átutazó felütése még abszolút biztató, a saját emlékei után kutató főhős misztériumával, az ausztrál Outback pokoli hőséget árasztó, sivatagos helyszíneivel.

A térség már eleve ad egy egyedi hangulatot a látottaknak (elvégre az ilyen sztorik általában a már ezerszer látott amerikai metropoliszokban játszódnak). A furcsa, zakkant helyi lakosok útba igazítás helyett inkább akadályozzák a már ránézésre is idegen férfit. De az Átutazóban megvan az a jellegzetesen csípős, szarkasztikus humor is, ami a klasszikusan angol sorozatokra jellemző, tovább fűszerezve ezt a furcsa neo-noir/road movie/thriller keveréket, ami számos mai presztízs-szériához hasonlóan nem kíván lehorgonyozni egy stílusnál, mindig meg akarja lepni a nézőt.

A repedések már az első epizódokban kezdenek jelentkezni, főleg tempókezelésben. Nem kertelek, az Átutazót nézve folyamatosan az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen 30-40 percnyi tényleges cselekményt látok egyórás hosszra kinyújtva. Minden interakciónak, minden párbeszédnek olyan érzete van, mintha megfelezett sebességgel történne. Még csak azt se lehetne mondani, hogy szándékos alkotói megoldás lenne ez a lassúság, mert a rendezés korántsem annyira stílusos vagy egyedi, mint mondjuk a True Detective első évadában vagy a Too Old to Die Youngban.

Az Átutazóban hemzsegnek az üresjáratok, ez az igazság.

Főleg amikor a sorozat a mellékkarakterekre kezd koncentrálni Dornan és Brune-Franklin párosa helyett. Damon Herriman katéteres nyomozóján vagy Ólafsson nagydarab bérgyilkosán még elmosolyodik az ember, Danielle Macdonald aranyszívű rendőrnője azonban már ólomsúllyal nehezedik rá a sztori tempójára. A széria hosszasan elidőzik azon a botegyszerű konfliktuson, hogy a nő férjura egyszerűen nem helyesli, hogy saját maga próbálja megoldani „az amnéziás ember” ügyét. És még ekkor jönnek be a képbe a kartellek. Paradox módon egyszerre túl sűrű, mégis cérnavékonyra kinyújtott az Átutazó cselekménye: mindenki más története unalmasabb, mint a főhősé, mégis sokszor őket kell hosszan néznünk.

Ez a töredezettség-érzet már csak azért is idegesítő, mert amúgy a megvalósítás kellően igényes, a színészek jók (főleg a szinte teljesen felismerhetetlen Dornan, aki itt kilométerekre van Christian Grey-től), az ausztrál préri csodásan van fényképezve, de közben mindenki és minden kellően ápolatlan, poros és piszkos. Egyszóval nem kontárok csinálták a sorozatot. De mindezt leszámítva teljesen felületes és sablonos megoldásokkal dolgozik a forgatókönyv.

Dornan karaktere a „nem az vagyok, akinek gondoltok”-féle antihős jegyeit hordozza magában, amik bárkinek ismerősek lehetnek, aki látott már egy tisztes neo-noirt az elmúlt 30 évből.

Persze a bűn sem fizet jól, de ezt a konklúziót már szintén jól tudjuk. Az Outbackből pedig most hiányzik az a pusztító végzetszerűség, amit az olyan ausztrál klasszikusokban láthatunk, mint a Mad Max-széria vagy az Animal Kingdom.

Kis cinizmussal, de érződik, hogy ezt a sorozatot is olyan kívülálló turisták (vagyis nem ausztrálok) készítették, mint amilyen maga a nevetlen főszereplő is.

Az Átutazó lényegében egy kétórás film, négy órányi töltelékkel, amitől csak lötyög az egész. Húsz éve még közepes költségvetésből készülő mozi lett volna, pár ismertebb színésszel, nagy valószínűséggel jobb forgatókönyvvel, rendezéssel, hangulattal és minden egyébbel, amitől ma már gyöngyszemként kezelnénk. Most 2022-ben, ebben a formában, csak egy a sok hasonló krimiszéria közül, két hónap múlva már talán emlegetni se fogjuk.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com