Sorozat

Az Ace of Base kora, ó,ó,ó, óóó – Everything Sucks (évadkritika)

Everything Sucks: A Netflix új sorozata egy feel good nosztalgiafilmként indul a kilencvenes évekből, amiből aztán egy kedves, és nagyon is mai szerelmi történet keveredik. A cím ellenére, It’s a Beautiful Life…

Mit tehetsz, ha most kezded a középiskolát és te vagy mindenki céltáblája? Mit tehetsz, ha épp az igazgató lányát hívod randira? Mit tehetsz ha szereted, de ő nem szeret viszont? Mit tehetsz, ha a barátaid lepattintanak egy lány miatt? Mit tehetsz, ha apád már rég lelépett, édesanyád pedig soha nincs otthon? Mit tehetsz, ha nem lehetsz az, akinek érzed magad? Mit tehetsz, ha a kilencvenes években kell felnőnöd és a csapból is Ace of Base folyik? Hát hallgass rá…

„You can do what you want just seize the day
What you’re doing tomorrow’s gonna come your way
Don’t you ever consider giving up”

Luke (Jahi Di’Allo Winston), Tyler (Quinn Liebling) és McQuaid (Rio Mangini) már a középiskolai élet első napján megtapasztalják, hogy ez az egész nem lesz fenékig tejfel. A kicsit geek, kicsit nerd fiúk csatlakoznak a videoklubhoz, mert hát mi érdekeset lehet csinálni egy oregoni kisvárosban, aminek még a neve is Unalmas.

Luke viszont úgy dönt, inkább beleveti magát az életbe és minden intő szó ellenére rögtön randira hívja a szintén klubtag Kate-et (Peyton Kennedy), az igazgató lányát. Legalábbis ő ezt hiszi, csakhogy Kate leginkább valaki máson legelteti a szemét, és ezzel a helyzettel nem igazán tud mit kezdeni. Kicsit mindenki hazudik mindenkinek, kicsit mindenki félreért mindent és ez a tévút egy filmforgatáshoz vezet, ahol a drámaklubnak együtt kell működnie a videoklubbal; mindezt a kilencvenes évek kellős közepén.

Jahi Di’Allo Winston és Peyton Kennedy

Mindebből az első két-három epizódban csak a kilencvenes évek érvényesül, kicsit elhitetve a nézővel, hogy egy újabb mozgóképet lát, ami a retromániából akar megélni. Felsorakoznak a korszak nagy slágerei, előkerülnek a magnókazetták, a VHS, az újságok közepéből kitépett plakátok, a kitűzőkkel feldíszített táskák, farmerkabátok és nagyon úgy tűnik, hogy a karakterek és a történet kicsit elvész ebben szintipop világban, amelybe azért begyűrűzik az alternatív rock is.

Persze aztán gyorsan rájövünk, hogy szó sincs erről, csupán az a helyzet, hogy az Everything Sucks nem egy sorozat, inkább egy tíz részre szabdalt film, amelynek a 250 percéből az első hatvan csak felvezetés valamihez. Ez annyira nem rossz arány, de ha heti rendszerességgel kellene visszatérni a sorozathoz, valószínűleg a nézők nagy része elpárologna a harmadik epizódra. Az egész évad egyben nézhetőségével a Netflix kiküszöböli ezt a problémát, de nyilván csak részben.

„You’re looking for somewhere to belong
You’re standing all alone
For someone to guide you on your way”

Aki azonban átvészeli, az látni fogja, hogy az Everything Sucks azért több egy újabb retro-sorozatnál és pláne több annál, hogy Stranger Things utánérzésnek nevezzük misztikum és természetfeletti nélkül. Nem, az Everything Sucks az első szerelem története, és vele együtt a kamaszkori útkeresésé és a vele járó bizonytalanságoké, miközben azt is megmutatja, hogy a felnőtteknek sem könnyebb.

Elijah Stevenson és Sydney Sweeney

(SPOILER) Luke pontosan tudja, hogy sohasem lehetnek egy pár Kate-tel, mégis úgy alakítja a dolgokat, hogy a lánnyal lehessen. Ebbe Kate is belemegy remélve, hogy így majd közelebb kerülhet a drámacsoport üdvöskéjéhez, Emaline-hez (Sydney Sweeney), aki viszont a klub hősszerelmesével, Oliverrel (Elijah Stevenson) vív folyamatos színjátékot. (SPOILER VÉGE)

Akár egy rossz szappanopera, pedig csak arról van szó, amiről legutóbb nagyon szépen mesélt a Lady Bird: arról, amikor valami vagy valaki másban akarunk önigazolást találni, pedig először magunkban kéne letisztázni a dolgokat.

„I just want to be anybody”

Hogy erre mindenki rájöjjön, nagyon sok mindennek kell történnie, és ebben is Luke lesz a katalizátor. A fiú az édesanyjával él, apja már rég elhagyta őket. Ami megmaradt belőle, az egy doboznyi VHS, amelyeken a férfi a saját videónaplóját rögzítette. Luke végignézi ezeket és közben újabb kétségek merülnek fel benne. Utálni is akarja az apját, amiért magára hagyta őt, viszont hallgatni is akar rá. Peregnek a filmek, közben készül Luke saját filmje is. Látszólag minden az önámítás szabta határok között történik, amikor megérkezik a kijózanító pofon, amelyből mindenki kap egy kicsit.

De erről szól a kamaszkor, hogy békéljünk meg a valósággal. Lehet, hogy szívás, lehet hogy nem minden az álmaink szerint alakul, de a saját filmünket nem csak mi rendezzük, hanem mi is vágjuk – és ha jól csináljuk, a „rendezői változat” talán jobb lesz. Ügyes metafora, talán a legügyesebb ebben a sorozatban, amiből valami tényleg nagy lehetett volna egy Richard Linklater vagy egy John Hughes kaliberű rendező kezei között. A végeredmény így sem rossz, mert a színészgárda elég jó, a poénok elég viccesek, a mondanivaló elég szépen tálalt és ezzel együtt az egész elég szórakoztató. Viszont ez a sok „elég” éppen elég ahhoz, hogy Wonderful Life-ból csak Beautiful Life legyen… ó, ó, ó, óóó…

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com