Sorozat

Az Erő útjai kifürkészhetetlenek – Az akolitus

Az-akolitus-Amandla-Stenberg

Még a réges-régennél is régebben, de mégis egy ismerős messzi-messzi galaxisban: a Star Wars-univerzum Disney+-on debütáló legújabb darabjának nyitánya izgalmasan bonyolódó rejtélyeket és színvonalas színészi alakításokat ígér. De vajon van-e új az ikernap alatt, képes lesz-e Az akolitus felkavarni a Star Wars-univerzum mozgóképes állóvizét, és kilépni az egyre inkább biztonsági játékká silányuló megszokott minőség árnyékából?

A kritika az első két epizód alapján készült.

Nehéz vállalás már jól bejáratott franchise-okat tartalmasan életben tartani. Hosszútávra tervezve nem elég a kezdeti sikerekből megmaradt csontokon rágódni, időről időre szükség van némi vérfrissítésre. Ennek hatékony módja például némi időutazás a már ismerős univerzum történetén belül: a Sárkányok háza például pár évszázadot, míg A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi akár több ezer évet is képes volt előreugrani. Ehhez képest a Star Wars mozgóképes univerzumának legújabb darabja, (a nem túl fülbemászó című) Az akolitus időugrása az előzménytrilógia előtt száz évre szinte csak egy szempillantásnak tűnik. Kis lépés az idővonalon, de nagy lépés a Star Wars-sorozatok számára: ha jól sül el a Köztársaság Fénykora idejébe tett kirándulás, egészen új dimenziók nyílhatnak meg a franchise mozgóképes univerzumépítésében.

Az akolitus esetében üdítő, hogy viszonylagos tiszta lappal indulhatnak nemcsak az alkotók, de a nézők is.

Nyilvánvaló, hogy a lassan, de biztosan fél évszázada épülő, számos filmet és egy évről évre egyre csak bővülő sorozatarzenált felvonultató univerzumot – hogy a könyvekről, képregényekről, videójátékokról és egyéb, a transzmedialitás határait feszegető tartalomról ne is beszéljünk – nem kell talán már senkinek sem bemutatni. Nem kell hosszan magyarázni, kik azok a Jedik, mi az az Erő, ismerjük a fénykardokat, és láttunk már jópár kedves kis droidtársat is. Az akolitus befogadásához ennyi éppen elég is. Jó, nem árt talán ennél azért pár fokkal mélyrehatóbb univerzumismeret sem, de nem kötelező a megértéséhez bepótolni vagy frissen újranézni öt filmet és legalább három sorozatot. Jól esik végre picit magunk mögött hagyni a Skywalker-famíliát és az egész galaxisra kiterjedt kapcsolati hálójukat is.

Az-akolitus

A Köztársaság Fénykorában béke uralkodik, a lelkivezető szerzetesekre emlékeztető Jedi-rend a társadalom megbecsült tagjai. Egy rejtélyes, fénykardok ellen látványos kézitusával is kiállni képes erőhasználó mégis a Jedik hidegvérű és kíméletlen levadászásába fog. Bár a békeidő megingatása érdekes kérdéseket vethet fel,

Az akolitus a hangsúlyt sokkal inkább az univerzumban rejlő fantasy-elemekre és a Jedik boszorkányosságára helyezi,

nem lép az Andor politikusabb-rendszerkritikusabb megközelítésmódjának útjára. A történet középpontjában a Jedivé válás útjáról lemorzsolódó, szabadúszó űrhajószerelőként alkalmi munkákból élő Osha (Amandla Stenberg) áll – furcsának is tűnik, mikor felmerül, ez a szelíd és kiegyensúlyozott lány állhat a Jedi-gyilkosságok mögött. Az ártatlannak tűnő Oshát hamar védelmébe veszi egykori mestere, Sol (a Squid Gameből ismert Lee Jung-Jae), így nevének tisztázása érdekében visszatér alma materébe, és régi Jedi-ismerőseinek segítségével el is indul a sorozat fő narratív ívét adó nyomozás.

Anélkül, hogy túl sokat elárulnánk a cselekmény bonyolódásáról, az már rögtön az első epizódban nyilvánvalóvá válik, Az akolitus fő kérdése az előzetesekben állítottakkal ellentétben nem az, hogy ki öli meg a Jediket, nem is az, hogy hogyan, de még az sem, hogy milyen minta szerint. A hangsúly sokkal inkább a miértekre helyeződik. A westernek világát idéző A mandalóri mintájára egy ideig abban a hitben ringathatjuk magunkat, Az akolitus is klasszikus műfaji útra lép, és egy Jedi-sorozatgyilkosos whodunit van előttünk kibontakozóban. A belengetett műfajiság a gyilkos személyének idejekorán történő felfedésével azonban szertefoszlik, a bűnügy körüli izgalmak is alábbhagynak.

Ez elsőre hibának tűnhet – ennyi? Máris minden kiderült? Mi lesz még akkor itt a következő hat epizódban? Felmerül a kérdés, miért a gyilkosságokat övező rejtélyt helyezték a sorozat fő beharangozómotívumának, ha a tényleges fő témája, az Erő két különböző pólusán álló testvérek, a Jedi-rend körüli feszültségek, a mester és tanítvány, bosszú és elfogadás, család és hivatás között feszülő ellentétek éppolyan izgalmasak lehetnek. Az egyik legkülönlegesebb Netflix-projektet, a Végtelen matrjoskát is jegyző sorozatkreátor, Leslye Headland azonban tartogathat még meglepetéseket. Akárcsak a Végtelen matrjoska időhurokba keveredő hősnője esetében, Az akolitusban is úgy tűnik, ahogy egyre nagyobb a tudásunk, annál több lesz a felmerülő kérdés is.

Már az első két epizód bonyodalmai is épp elég rajongói találgatásra és teóriagyártásra okot adó rejtélyt lengetnek be,

így bizakodhatunk, hiába kellett az ígéretes műfaji kiindulópontot elengednünk, Az akolitus a későbbiekben se laposodik el, és válik feledhető „egy a sokból” Star Wars-sorozattá.

Az-akolitus-Lee-Jung-Jae-Charlie-Barnett

Az akolitus külsőre és érzetre is hozza a korábbi Disney+-os darabok színvonalát. Ez önmagában még nem egy értékítélet, mindenki döntse el maga, szereti-e ezt a külsőt és ezt az érzetet – de azt el kell ismerni, a sorozatok színvonala általában megbízhatóan hoz egy már-már túlontúl biztonsági játszma-szintet, még ha némelyik darabban sutábban is görgetik a cselekmény fonalát, vagy laposabbak a karakterek. Az akolitus meg is üti az elvárt szintet, a kérdés csak az, megelégszik-e az egyszerű szinttartással, vagy sikerül kihasználnia a Skywalker-sagától való elszakadásban rejlő izgalmas lehetőségeket.

Hiába üdvözölendő azonban, hogy százéves időugrásával Az akolitus megpróbál új irányokat venni, és hiába látszik, jócskán van ebben potenciál is, nehéz úgy közel kerülni a karakterekhez, ezáltal nehéz elérni, hogy érdekeljen is, mi történik velük, ha nincs elég idő megismerni őket. A Disney+-os sorozathullámot elindító A mandalóri első évada óta ez az első alkalom, hogy nincs a karakterekről előzetes tudásunk, itt és most, ezalatt a néhány 30-40 perces epizód alatt kell, hogy a szívünkhöz nőjjenek. Míg A mandalóri hagyott is erre lehetőséget, mert a kis tétek és az epizodikus kalandok mellett sikerült megismerni és megszeretni a két főszereplőnket, Az akolitus a kevés epizódszám miatt kénytelen olyan hirtelen belecsapni mindennek a közepébe, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Ahhoz azonban, hogy a rejtélyekbe invesztálódni tudjunk, előbb talán a karakterekbe kéne.

Kétségtelen: Az akolitus képes több potenciálisan figyelemereméltó mellékkaraktert is felvonultatni.

A magából szerzetesi nyugalmat árasztó Sol néhány kifejező tekintettel is sok titkot és mélységet sejtet; reméljük, Osha korábbi Jedi-osztálytársának, a karótnyelt Yordnak (a Végtelen matrjoskából ismert Charlie Barnett) is több lehetőség jut majd a későbbiekben, ahogy a gyanús, de mégis azonnal szerethető Qimirnek (Manny Jacinto) is, aki az első két epizód legüdítőbb színfoltjának bizonyult. Amire a sorozat nyitánya azonban nem volt képes: úgy zsonglőrködni egy érdekesnek tűnő szereplőgárdával, hogy ne menjenek a sorozat érzelmi magját adó, szép lassan kibontakozó testvérdráma rovására, és mellettük főszereplőnknek is sikerüljön kiemelkedni a sokaságból, hogy drámája kellően el tudjon mélyülni.

A Star Wars-sorozatok legnagyobb ellensége (és nem mellesleg a Marveleké is) a rövidre szabott játékidő.

Ha a Disney-nél szeretnének hosszútávon erre a platformra építeni, akkor ezen sürgősen változtatni kell. Mert hiába van végtelen potenciál abban, hogy egészen messzire távolodjunk Skywalkeréktől, és új hősöket ismerjünk meg, ehhez az is kell, hogy ezeket a hősöket is úgy a szívünkbe tudjuk zárni pár, nem cselekményvezérelt, hanem karakterépítő momentumnak hála, mint a homokról panaszkodó Anakint, az űrkocsmákban lövöldöző Han Solót, vagy a sivatagban totyogó droidokat.

A Star Wars-sorozatok tárgyalása kapcsán könnyű azt az utat választani, hogy az univerzum korábbi mozgóképes darabjaihoz hasonlítgassuk az újabb iterációkat: az akciójelenetek látványosabbak, mint ebben, a karakterek kidolgozottsága felszínesebb, mint abban, a cselekmény építkezése érdekesebben alakul, mint amabban, de azért nem annyira gördülékeny, mint emez – mindenki helyettesítse be saját személyes rangsora és preferenciái szerint. Ha azonban önálló alkotásként tekintünk Az akolitusra, a benne rejlő lehetőségek és ígéretek felől nem lehet kétség. Kalandos, a sutább ritmuskezelés ellenére is izgalmas, a világ mágikussága kellően ismerős, mégis újszerű, a távolkeleti wuxiákat idéző harcjelenetek is régen voltak már Star Warsban ilyen látványosak, a belengetett bonyodalmak közös találgatásra és rejtélyfejtésre csábítanak, és a karakterek viszonyrendszerében is megvan a potenciál arra, hogy egy emlékezetes Star Wars-sorozattal gazdagodjunk. Az már az elkövetkező hat epizódon múlik, sikerül-e Az akolitusnak beváltania a hozzá fűzött reményeket.

Az akolitus a Disney+ kínálatában elérhető.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com