Sorozat

Menedéke az erőszak – Alapítvány (2. évad)

Az Alapítvány sorozat második évada elindult: a trantori szál továbbra is remek, de a terminusi szál továbbra is küszködik; és Asimov meggyalázása látványosabb, mint valaha.

Az intelligens robot (akinek kötelessége engedelmeskedni) ott fekszik gazdája alatt, amíg az kedvét tölti rajta… Az Alapítvány sorozat második évadának egyik nyitójelenete – és a kérdés, miszerint ez vajon erőszak vagy sem – szépen leképzi az egész sorozat dinamikáját: ahogyan az irodalmi mű kötelesen tűri a kommersz kényszert.

Az Apple streaming platformjának egyik vezető attrakciója, az Alapítvány sorozat fura öszvér. Grandiózus sci-fi nagyszerű látványtervezéssel, érdekes történettel, de a sztori óceánméretű hullámain olyan apró karakterek ringatóznak, akikkel nehéz együttérezni, azonosulni, vagy akár csak kedvelni őket. Asimov témáit valósítja meg, de mintha egyáltalán nem értené azokat: sokszor durván szembemegy az író szándékaival. Ott van neki Asimov egész univerzuma játszótérnek, számtalan embertípussal izgalmas társadalmi helyzetekben – és a sorozat legelevenebb, leginkább árnyalt szereplője egy egészen saját találmány: egy érzelemmentes, genetikailag pszicho- és szociopata, tömeggyilkos űrsztálin.

Egyfelől imádnivaló a sorozat, mert soha korábban nem kíséreltek meg ennyire széles látókörű, ilyen lassan kibontakozó, azaz: ennyire kockázatos sci-fi alkotást egy nagy stúdió zászlóshajó-produkciójaként lenyomni a közönség torkán. Dicséretet érdemel ez a merészség! Másfelől utálatos minden pillanata, amit elloptak Asimovtól és aztán elferdítettek, az alacsony közízlés minimuma számára átdolgoztak, kontextusából kivágtak. Ha felsorolnám, mi minden anti-asimovi képtelenség esik meg a sorozatban – Eto Demerzel, amint bosszúként eltöri egy ártatlan ember nyakát; Salvor Hardin, amint megvetően kiköpi a híres „az erőszak a gyengék végső menedéke” mondást…

Az Alapítvány vizualitása továbbra is lenyűgöző, Trantor például impresszívebb, mint az első évadban.

Ez önmagában is érték, hiszen a sci-fi ötletei gyakran a látvány terén fejezik ki magukat (sokkal inkább, mint más műfajokban); de nem újító érték: az első évad első epizódjának feketelyuk-meghajtású hajói óta nem láttam a sorozatban kimondottan innovatív elképzelést.

Fontosabb a történet. A második évad elején is látványos, hogy a sorozat legjobb jelenetei azok, amik kimondottan sajátjai: a trantori genetikai dinasztia története. Két éve, az első két epizód alapján ezt írtam: „Lee Pace XII. Cleon szerepében (…) erőlködik, hogy a színpadias gesztusokkal megvert főgonosz szerepéből kihozzon valami értelmesebbet, de a sztori nem engedi” – nos, Lee Pace az első évad folyamán olyan színészi magasságokba emelkedett, és a karaktere olyan remek jeleneteken esett át, amik magukban is méltóak lennének egy külön, dedikált sorozatra; maga Pace pedig díjakra érdemes.

Lee Pace dominanciája a második évadban is folytatódik, kiváló politikai intrikák ígéretével.

Különösen azért látványos az ő császárfigurájának minősége, mert az ellentétes oldalon oly gyenge szereplők állnak. A sorozat bejelentésekor bizonyos körökben felháborodást váltott ki a genderswapping, azaz hogy Asimov néhány férfi szereplőjét nőire cserélték (és néhány kifejezetten alantas körben az is, hogy ezeknek a nőknek milyen a bőrszíne) – nos, ennek semmi hatása nincs a sorozatra: Salvor Hardin (Leah Harvey) és Gaal Dornick (Lou Llobell) nem azért felszínes, kedvelhetetlen, unalmas karakterek, mert nők vagy mert sötét a színük, hanem azért, mert összesen egy pár jellemvonást írtak nekik a forgatókönyvbe („csökönyös/impulzív” és „önfejű/kívülálló”, jelesül), és ez alapján nincs mivel dolgozniuk.

Az Alapítvány egyébként nemcsak azzal szeretne hízelegni a korszellemnek, hogy nőkre cseréli a valóban nyomasztóan férficentrikus, asimovi szereplőgárda egy részét, hanem azzal is, hogy ezeknek a nőknek a sorozat világában rendre igaza van mindenki mással szemben.

A gond az, hogy ezt misztikus eszközökkel éri el, azaz Hardin és Dornick mindenkit lekiabálhatnak a színről, csakis azért, mert a történelem eleve elrendelte az ő intuitív és magyarázatra nem szoruló igazukat. Nem éppen jó szolgálat a női egyenlőség ügyében: hiszen a „meggyőzhetetlen és vitára nem hajlandó, érzelmi alapon reagáló, irracionális nő” egy kifejezetten káros sztereotípia. Mindkét karakter sokat profitálna abból, ha megkapnának valamit Asimov eredeti szereplőinek meggondoltságából és igen, bizonytalanságából, önkételyeiből is.

Hasonlóan problémás a sorozat nem-trantori szálainak üteme. Ott, ahol valóban Asimovot kellene adaptálni – tehát a szélesebb galaxis, a terminusi Alapítvány és annak számos karaktere –, ott a sorozat rángatózik, mint egy hibás motor. Kidolgozatlan gondolatok és szereplők váltakoznak a sorozat méretéhez méltatlanul kicsi (és látványosan szükségtelen, csak muszájból beszuszakolt) akciójelenetekkel.

A sorozat nem-trantori felének a következő a feloldhatatlan alapproblémája. Az asimovi tétel szerint – legalább kezdetben, amíg a Terv működik – az egyének cselekedeteinek nincs jelentősége, mert a történelem előre kiszámított sodrása nagy bizonyossággal a kívánt irányba fog haladni, ezt pedig a milliárdok viselkedése vezérli, nem az egyes emberé.

Ám egy olyan tévésorozat, ami nem szeretne a réteg-sci-fik sorsára jutni, de mégis galaxisszéles témákat akar bemutatni, kénytelen állandóan úgy szerepeltetni a karaktereit, mintha minden egyes cselekedetüknek súlya lenne

– különösen akkor, ha még egy-egy évad sztorija is évtizedeket ölel fel és így nyilvánvalóan nincs idő a hétköznapokra. Ám emiatt egyrészt szétválik az, amit a sorozat prédikál (Hari Seldon holt keze, a megtervezett jövő) és amit bemutat (ahol egyetlen mozdulat egy küzdelemben is dönthet a galaxis sorsáról). Másrészt: ha a szereplők örökké krízishelyzetekben láthatók és nincs életük, se csendesebb pillanataik, se szelídebb érzelmeik, akkor szükségszerűen elsablonosodnak.

És nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy a sorozat mennyire erőszakos (még ebben a kritikában is hányszor kell használnom a szót…) Mind a politikai dilemmákat, mind a személyeset rendre mélyen nem-asimovi, igen durva eszközökkel – gyilkossággal, halálbüntetéssel, közelharccal – oldják meg a szereplők mindegyik oldalon. Igenis az erőszak a gyenge író végső menedéke!

A sorozat éppen úgy feláldozza az egyéneket a nagy témák kedvéért, ahogyan a császárok ölnek a széles tömegek békéjének kedvéért. És ahogy a császárok gyilkosságai akkor nyernek értelmet, ha valóban fenntartják a békét, úgy a sorozat karaktergyilkosságai is akkor nyernének értelmet, ha cserébe a nagy témák beivódnának a néző elméjébe – de. Nem teszik. Nem ám. Mert nincsek kifejtve, átbeszélve, átgondolva, gyakran kimondva sem; a legtöbb, amit a sorozat gigantikus társadalmi kérdései kapnak, az az odavetett utalás.

A birodalom és annak működése régi kedves témának számít a történettudomány és még inkább a történetfilozófia berkeiben.

Azoktól a réges-régi (de máig népszerű) elméletektől kezdve, amik szerint a birodalom magában hordozza a dekadenciát, elsatnyulást, korrupciót, egészen azokig a mai statisztikai számításokig, amik bemutatják, mennyivel volt biztonságosabb és bővelkedőbb egy átlagember élete egy adott birodalomban, mint azon kívül – a birodalmak jó-rossz mivoltának ezer tényszerű és morális kérdése állandóan népszerű mindazok körében, akik érdeklődnek a történelem iránt. Ez csak egy Asimov Alapítványának számos nagyívű témája között, de a tévésorozat jelen állásában ez a téma van előtérben, és a sorozat mégsem foglalkozik vele a félmondatos utalásokon túl. Pedig mennyi lehetőség kínálkozik, és milyen jót tenne a nézőivel!

Így tehát a második évad elején éppoly igaz, mint az első évadnál volt: Asimov könyvei ideákról szólnak, nem személyekről, és ez épp ellentéte egy fősodorbeli tévésorozatnak! Nem hiszek benne, hogy a sorozat ezt az ellentétet képes lenne feloldani; a második évad elejéig semmi jele nem látszik. Ahol a sorozat Asimovot adaptálja, ott élettelen és rángatózó minőségű; ahol viszont egészen saját történetszálakat teremt és lerázza magáról az adaptáció kényszerét, ott már képes a csillogásra – de épp így veszíti el alapítványi és asimovi mivoltát.

Angolul hűségesebben lehet felhasználni az asimovi idézetet, mint a költői, de pontatlan magyar fordításban (különösen mert ezeknek a fogalmaknak nincs is meg a magyar párja): appropriating existing IP is the last refuge of the incompetent.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com