Sorozat

Az élet olyan, mint egy doboz idővonal – Russian Doll

A Netflix új sorozata nem egy Idétlen időkig-utánzat: ahogy az orosz matrjoska babákban, úgy a Russian Dollban is sokkal több réteg van, mint amit első ránézésre gondolnánk. Évadkritika.

A Russian Doll első másodperceiben szemtől szemben találjuk magunkat a főhőssel, aki épp egy mosdó tükrében nézi saját magát kissé megvetően és végtelenül szomorúan. Mindössze ez a néhány képkocka elég ahhoz, hogy kiderüljön minden, amit tudnunk kell a karakterről. Nadia ezután elhagyja a fürdőszobát, és felcsendül Harry Nilsson Gotta Get Up című dala. Kiderül, hogy a születésnapi buliján járunk, amit maga az ünnepelt élvez a legkevésbé, mert egyrészt napok óta nem jött haza a macskája, másrészt betöltötte a 36-ot, azt az életkort, amit az édesanyja – akihez rendkívül ambivalens érzések fűzik – sosem ért meg.

Arra gyanakszik, hogy kapuzárási pánikja van, amihez azért nem tartja magát túl fiatalnak, mert elmondása szerint az életmódja miatt jó, ha megéri a 60-at. Az este végére kiderül, hogy ez a negatív hozzáállás még túl optimistának is bizonyul; amikor órák múlva az utcán sétálva meglátja a macskáját, kiszalad az útra és halálra gázolja egy száguldó taxis. Ez még korántsem jelenti az út végét Nadia számára, ugyanis hiába fekszik vérbe fagyva az úttesten, a következő pillanatban megint ugyanott találja magát, ahol az este kezdetén:

farkasszemet néz saját tükörképével a 36. születésnapi buliján, miközben szól a Gotta Get Up.

A sorozatot alkotó három nő, Natasha Lyonne (Orange Is the New Black), Leslye Headland (A (sz)ex az oka mindennek) és Amy Poehler (Városfejlesztési osztály) az alapkoncepcióval nem találták fel a spanyolviaszt: aligha van olyan ember, akinek a szinopszis hallatán ne ugrana be azonnal az 1993-as filmklasszikus, az Idétlen időkig. Azonban kár lenne annyival letudni a Russian Dollt, hogy „olyan, mint az Idétlen időkig, csak elalvás helyett halállal”, hiszen a protagonista problémáitól kezdve a feldobott témákon át a végkifejletig alig találni hasonlóságot a két alkotás között, éppen csak annyi a közös, hogy mindkét esetben ugyanazt a napot kell újraélnie a hősnek, miközben a környezete nem érzékeli a rendellenességet.

Az időhurok remek forgatókönyvi húzás, mivel hatásosan tud szolgálni különböző dramaturgia funkciókat, és a romantikus komédiához (Idétlen időkig), a horrorfilmhez (Boldog halálnapot!), illetve az akciófilmhez (A holnap határa) is tökéletesen passzol. A Russian Dollban ez az időhurok egyfajta traumafeldolgozás, mivel

Nadia számára a rengeteg halál az egyetlen módja annak, hogy valahogy visszataláljon az élethez.

A Natasha Lyonne által megformált hősnő – aki kicsit olyan, mintha Holly Golightly és Joe Pesci szerelemgyereke lenne – hiába okos és sikeres nő, aki gondoskodó barátokból sem szenved hiányt, önsorsrontó természetét nem nehéz észrevenni. Állítása szerint a „rossz hozzáállása tartja fiatalon”, de valójában ennek pont az ellenkezője igaz. Hiába viselkedik lazán és ontja magából a szarkasztikus poénokat, nem tűnik úgy, hogy a macskáján kívül lenne bármi is az életében, ami jó érzéssel tölti el. Bár a viselkedése hagy némi kívánnivalót maga után, nem arról van szó, hogy Nadia antihősként kezdené a szériát. Bill Murray Philjével ellentétben nem tekinti magát a környezete felett állónak, és még ha rosszul is bánik a körülötte lévőkkel, messze saját magával a legkegyetlenebb.

Az önpusztítás Nadia alkohol- és drogfogyasztási szokásaiban is megjelenik, és Lyonne nem is csinált titkot abból, hogy a karaktert és a történetet a saját tapasztalatai is inspirálták, ugyanis amikor a függőségével küszködött, ő maga is gyakran élt át ehhez hasonló „halálokat”. Nem véletlen, hogy először Nadia is a drogok mellékhatásaként értelmezi a furcsa anomáliát, majd fokozatosan elindul lefelé a rémisztő gondolatok spirálján. Talán örökölte anyja mentális betegségét? Vagy tényleg meghalt, és már a túlvilágon van? Mi van, ha mindegyik idővonal egy párhuzamos univerzum, és a halálai visszafordíthatatlan károkat okoznak a szeretteiben?

Mivel videojáték-fejlesztőként dolgozik, meggyőzi magát, hogy csak egy kiküszöbölhető programozási hibáról van szó, amit ha sikerül beazonosítani, meg is tudja javítani azt. Mindeközben újra és újra életét veszti, mégpedig egyre kreatívabb módokon:

halálnemek széles skáláját láthatjuk a burleszkszerűen komikustól a szívfacsaróan tragikusig.

Ugyanez a változatosság jellemzi a sorozat hangvételét is: a Russian Doll műfaja leginkább a vígjátékot és a drámát ötvöző dramedyhez hasonlít, de vannak benne misztikus és horrorisztikus elemek is, az utolsó előtti epizód pedig egy pszichothrillerhez közelít. Hol nihilista, hol spirituális – attól függően, hogy éppen milyen hangulatban van a főhős – de ez a folyamatos váltakozás sosem zavaró, pontosan illik egy egzisztenciális kérdések sokaságát feltevő sorozathoz.

„Az élet olyan, mint egy doboz idővonal” – hangzik el Nadia szájából a sorozat egy pontján a Forrest Gump csokoládés hasonlatát megidéző mondat, azonban a motivációs poszterre illő bölcselettel ellentétben a Russian Doll nem szolgál egyszerű tanulsággal. Bár ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének ott az orrunk előtt a megoldáshoz szükséges nyomok, nem a rejtély megfejtése jelenti a nézői élmény központi elemét, hanem a karakterek által bejárt út, ami néha nagyon sötét helyekre visz el minket, de rengeteg lélekemelő pillanattal is szolgál. (A mindenféle konkrétumot mellőző megfogalmazás oka, hogy a Russian Dollról nagyon nehéz spoilerezés nélkül érdemben írni, ugyanis kapásból az évad közepén van egy olyan kulcsfontosságú csavar, ami új mederbe tereli a cselekményt, és amiről bűn lenne bármit is előre elárulni.)

Bravúros módon a meglehetősen komplex gondolatmenetét a széria képes mindössze nyolcszor huszonöt percben elmesélni

– ráadásul mindezt a Netflixen, ami a hagyományos tévécsatornáknál jóval bőkezűbben és rugalmasabban bánik a sorozatok játékidejével. A Lyonne-Headland-Poehler hármas bebizonyítja, hogy a presztízssorozat nem az 50 perces epizódoknál kezdődik, ezért pedig az ilyen nehézkes időkben – amikor gyakorlatilag lehetetlen naprakésznek lenni minden „kihagyhatatlan” sorozatból – különösen hálásak vagyunk. A Russian Doll fináléja ugyan nyitva hagy néhány kérdést (amit valószínűleg az indokol, hogy az alkotók több évadot terveznek), de szerencsére a nyolc rész új évad nélkül is kerek egészként működik.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.