Sorozat

Tényleg ilyen könnyű rászedni a dúsgazdagokat? – Az örökösnő álarca mögött

inventing anna

A 2010-es évek végén felforgatta New York elit világát, amikor egyikük, Anna Delvey nagy értékű lopás és csalás vádjával bíróság elé került. Valóban sikerült befogadniuk egy szélhámost a látszatra mindennél többet adó milliomosoknak, aki módszeresen kifosztotta őket? Hogyan hitette el velük egy orosz bevándorló, hogy közéjük tartozik? A Netflix hamar lecsapott az izgalmas sztorira, de minisorozatának nem sikerül érdekes fogást találnia rajta. A kritika az első három epizód alapján készült.

Shonda Rhimes a Netflix egyik legnagyobb szerzeménye volt öt évvel ezelőtt, amikor egy rahedli pénzért sikerült exkluzív szerződéssel magukhoz édesgetni a producermágnást. Emlékeztetőül: Rhimes indította útjára A Grace klinikát (ami még mindig fut, jelenleg a tizenkilencedik évadjánál tart), a Botrányt, a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?-ot, vagyis csupa olyan sorozatot, amelyek több évadon keresztül dominálták a közbeszédet. Mindenkinek látnia kellett ezeket a szappanos fordulataik és gyönyörű sztárjaik miatt addiktív szériákat – amelyek országos csatornákon át jutottak el tévénézőik millióinak otthonába.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Rhimes a Netflix-alkuja keretében már gurított egy nagyot producerként (Bridgerton), de Az örökösnő álarca mögött (Inventing Anna) az első projekt, aminek alkotója és showrunnere is. A minisorozat témája testhezálló: a New York-i elit legféltettebb elefántcsont-köreibe beférkőzött Anna Delvey (Julia Garner) igaz története – magát német örökösnőnek kiadva évekig vagyonokat sápolt le a dúsgazdagokról – egyrészt kellően szaftos sztori, másrészt tálcán kínálja magát a klasszikus vonalvezetésű sorozatos történetmesélésnek, amit a „minden sorozat egy hosszú film” elvét valló presztízsalkotók rendszeresen sutba dobnak, harmadrészt

rá tud csatlakozni az Utódlás és A Fehér Lótusz farvizén a „röhögjünk jót a gazdagok szenvedésén” trendre.

És csakugyan: valójában egy teljesen hagyományos procedurális, nyomozós minisorozatot látunk, ami ugyan egy összefüggő történetet mesél el, de az epizódoknak többé-kevésbé megmarad az epizódszerű kerete. Anna Delvey környezetének – áldozatainak, barátainak – néhány tagjára fókuszálva, egy, a szélhámos múltját felgöngyölítő oknyomozó újságíró, Vivian (Anna Chlumsky) interjúin keresztül, flashbackekben bontakozik ki, hogyan verte át a palánkon egy fiatal lány a legbefolyásosabb manhattani embereket, tech-vállalkozóktól divattervezőkön és tőzsdéseken át életművészekig.

inventing anna

A hangvétel is könnyed, a sorozat nem törekszik realizmusra vagy sötét nyomasztásra, lubickol a téma adta felszínes élvezetekben.

Szinte azonnal kiütközik viszont, miért nem működik az országos csatornákon bevált recept Netflix-sorozatként.

Kezdjük ott, hogy minden epizód túlnyúlik a hatvan perces játékidőn, legtöbbször hetven-nyolcvan percesek a részek, és ugyan mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egy lespórolt tizedik részt kapunk, ha összeadjuk a plusz perceket, sajnos ez a történet nem tud ennyi percet tartalmasan kitölteni, a Rhimes-féle sodró lendületű elbeszélésmód pedig csorbát szenved, mert úgy az 50. perc táján minden epizódnál elkezdjük unni a cselekményt.

Összevetésképp érdemes felmutatni a bulvárbűnügyes adaptációk koronázott közelmúltbeli királyát, az American Crime Story O. J. Simpson perét feldolgozó évadját (a Netflix másik méregdrágán felvásárolt tömegalkotójától, Ryan Murphytől). Az a minisorozat csak párszor lépte át a negyvenöt perces epizódhosszt; az alapsztori kellően sokrétű volt ahhoz, hogy az összes rész még feszesebben szólhasson egy-egy kiemelt témáról; plusz hemzsegett a tévés és (ex-)mozis sztároktól, akik tudták, hogyan mélyesszék a fogukat az elnagyolt karakterekbe.

Az örökösnő álarca mögött ezek közül nemcsak a hosszúságra vonatkozó kívánalomnak képtelen megfelelni. Az írók lépten-nyomon igyekeznek tematizálni Anna Delvey különös sikertörténetén (majd bukásán) át az osztálykülönbségeket, az amerikai individualizmus egyik sarokköveként ismert alulról felkapaszkodás mítoszának hamisságát, de egyszerűen nincs annyi aspektus, ami kellően gazdag társadalmi kommentárt eredményezne. Marad ehelyett a középosztálybeli „szegény” Vivian rácsodálkozása – és megigézettsége – a fényűző luxusra. Megkérdőjelezhető továbbá, miért Vivian lett a sorozat tényleges főszereplője, szükség volt-e egy ilyen nézői alteregóra.

Az alkotók szemmel láthatólag Anna kiismerhetetlenségére kívánták kihegyezni a minisorozatot,

ami egy valid koncepció – találgassuk mi is Viviannel, ki a fene lehet ez a lány, próbáljuk összeegyeztetni az egymástól homlokegyenest különböző vallomásokat, nézőpontokat a falitáblán, amit még a Homelandes Carrie is megirigyelne.

A külső szemszög indokolható tehát, Vivian viszont nem elég érdekes figura, főleg Annához képest – a családi szál vérszegény, a szerkesztővel való konfliktus végtelenül sablonos, egyedül a parkolópályára tett, kiöregedett újságírók csipet csapata szórakoztató. Most képzeljük el, milyen lett volna A Wall Street farkasa, ha Belfort és DiCaprio felemelkedését meg-megszakította volna az FBI-ügynök magánélete – bármennyire is szeretem Kyle Chandlert, nem véletlen, hogy Scorsese nem őt emelte ki. (A minisorozat Jessica Pressler cikkéből készült, akinek egy másik írása szolgáltatta A Wall Street pillangói alapját; az a film felismerte, hogy a téma érdekesebb a forrásmű szerzőjénél.)

És hát na, hiányzik ebből a szereplőgárdából legalább egy nagyformátumú sztár, egy Viola Davis vagy egy Kerry Washington, akitől felizzik a képernyő. Julia Garner pompás színész, itt is fenn tudja tartani az érdeklődésünket, ragyog, ahol kell, közönséges, amikor arra van szükség, de a játéka kilencven százalékában csak a zavarba ejtő akcentusra tudunk figyelni, ami akár egy mondaton belül képes Saoirse Ronan ír kiejtésétől Peter Stormare oroszán át a Downton Abbey puccos britjéig vagy egy New Jersey-i melós dialektusáig vándorolni. Anna Chlumsky pedig kifejezetten mesterkélt, minden jelenet végi grimasza, jelentőségteljes póza bunkósbotszerűen telegrafálja a szereplő adott frusztrációját, konfliktusát. A mellékszereplők közül az Utódlásból érkező Arian Moayed hozza ki a legtöbbet Anna ügyvédjének alakjából, mert Moayed minden szerepét úgy játssza, mintha soha nem élvezett volna ennyire semmit.

A sorozat összességében kellemes szórakozást nyújthat a szaftos bűnügyek kedvelőinek, de senki ne számítson arra, hogy nagyon fel fog menni a pulzusa, a kritikához megtekintett első pár rész után pedig nincs az az érzésünk, hogy bármilyen meglepetést okozhatna a maradék. „Vajon modern kori Robin Hood vagy Amerika legrosszabb oldalának megtestesítője?” – teszi fel a kérdést antihősnőjéről Az örökösnő álarca mögött, de a válaszban már nem tesz érdekeltté minket.

Az örökösnő álarca mögött (Inventing Anna) a Netflix kínálatában érhető el.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés