Sorozat

Aranykorról, aranykorban – The Last Tycoon (pilotkritika)

Billy Ray sorozata, a The Last Tycoon (Az utolsó filmcézár) pont a műfaja miatt ad többet a korábbi adaptációknál: a hollywoodi stúdiórendszer kritikával vegyes dicsérete a tévében újabb árnyalattal gazdagodik.

F. Scott Fitzgerald utolsó, befejezetlen regénye, Az utolsó filmcézár joggal izgatja a filmesek fantáziáját, hiszen Hollywood aranykorába kalauzol, két főszereplőjét pedig leplezetlenül az MGM meghatározó figuráiról, Irving Thalberg producerről és Louis B. Mayer stúdióvezetőről mintázza. Kettejük párharca, illetve a „csodafiú” Thalberg Aranypolgárt idéző tragikus emelkedés- és bukástörténete hálás alapanyag az önreflexió kedvelői számára.

Az eddigi leghíresebb feldolgozást Harold Pinter forgatókönyvéből Elia Kazan rendezte: a vegyes megítélésű, de sztárszereposztással (Robert De Niro, Robert Mitchum) megtámogatott változat után az újabb nagy dobás az Amazon Studios égisze alatt készült friss sorozat. Ennek a fejlesztésébe az HBO kezdett bele még 2014-ben, majd a tervek az Amazonhoz kerültek, akik tavaly mutatták be a pilotot – a nagy sikerre való tekintettel pedig idén az egész sorozatot leforgatták.

Sorozatként Az utolsó filmcézár rögtön a dolgok sűrűjébe vezet: már a pilotban történik egy haláleset, kialakul néhány szerelmi háromszög és nem mellesleg több filmterv is megszületik. Az inkább íróként (Az éhezők viadala, az Oscar-jelölt Philips kapitány), mint rendezőként (Szemekbe zárt titkok) elismert Billy Ray mégsem lövi el rögtön az összes puskaporát, jó érzékkel adagolja az információkat és bontogatja a cselekményt – csak remélni tudjuk, hogy a későbbi részekben is ugyanilyen biztos kézzel, okosan és stílusosan vezeti a stúdiórendszer fenegyerekeit a végzetük felé.

Szép dolog, hogy Hollywood aranykoráról egy olyan korban nosztalgiázik egy sorozat, amit a mainstream film csúcsidőszakának aligha nevezhetünk, a (tévét elhagyó) tévés tartalmak felfutása és minőségivé válása viszont már tény. Az új Az utolsó filmcézár tehát egy plusz csavart, izgalmas réteget kínál az önreflexióban dúskáló regényhez és a korábbi adaptációkhoz képest:

a filmvilág árnyoldalainak tévés leleplezése akár szemtelen fricskának is hathat.

Billy Ray sorozata az első epizód alapján bizony könnyedén felveszi a versenyt a mozival mind tartalmában, mint kiállásában. Öröm nézni, hogy olyan kosztümös sorozat született, amely a pazar látvány mellett a mondanivalóra is ügyelt. Az utolsó filmcézár az izgalmas jellemekkel és a szellemes bonmotokkal teremt többet a megszokott pezsgőben és jazzben úszó harmincas évek-hangulathoz képest (látványos a kontraszt például a legutóbbi Fitzgerald-adaptációval, a csillogó, de üres 2013-as A nagy Gatsbyvel).

Érdekes módon a pilotban a főszereplő, Monroe Stahr (Matt Bomer) tűnt a legkevésbé különleges figurának, a körülötte rajzó filmes férfiak és nők viszont mind meggyőztek arról, hogy érdemes követni a sorsukat. De még neki is jutott néhány idézhető adoma, ahogy szinte mindenkinek:

megtudjuk például Hollywoodról, hogy bár itt készülnek a filmek, itt mégsem olyan, mint a filmekben.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu