Martin Scorsese, Mick Jagger, Terence Winter – olyan nevek, akikre külön-külön is megéri figyelmet fordítani, együtt azonban egyenesen garanciát jelentenek a minőségre. A Bakelit első része maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket – 108 percnyi hetvenes évek, Sex & Drugs & Rock & Roll.
Scorsese és Jagger évek óta dédelgették a hetvenes évek lemeziparáról szóló film elkészítését – a témában végül annyi volt, hogy a Maffiózokat, a Gengszterkorzót és A Wall Street farkasát is jegyző Terence Winter javaslatára végül sorozatot készítettek belőle. Az első rész után úgy sejtjük, nagyon is jogosan. Már a pilot – amit aztán kilenc további rész követ majd az első évadban – rendkívül gazdag, nem érheti az a vád, hogy lassan csordogáló alapozás lenne. Az alkotók rögtön beledobják a nézőt a mélyvízbe, az első pillanatban megmerítik a hetvenes évek drogoktól és zenétől ködös világában. Féltem, hogy a már nem éppen csitri művészeket elfogja a nosztalgia, és egy piedesztálra emelt emlékképet kapunk majd – valójában, miközben a hangulatkeltés elsőrangú, nagyon is tapintható, ítélkezéstől mentes képet festenek, ami meghagyja a nézőnek a véleményformálás jogát. Ha valakinek bejön ez a korszak, biztosan imádni fogja a Bakelitet, ha nem – akkor is találhat magának izgalmakat ebben a korleletnél messze többet adó filmben. Persze kérdés, hogy meddig képes fenntartani érdeklődésünket egy ennyire speciális közegben játszódó történet – a nyitány kimaxolja a fílinget, a folytatásban csak a csavaros sztori tarthatja a képernyő előtt azokat is, akiknek ez a korszak nem jelent annyit.
Filmként hivatkozok az első részre, és nem véletlenül: a pilot önálló egészként is maximálisan megállja a helyét. Nemcsak a kiváló operatőri munka vagy Scorsese tetten érhető kézjegye emelik a mozi szintjére ezt az alkotást, a cselekményszövés és az összetett karakterek is filmmé nemesítik. Az alkotók gyönyörű keretes szerkezetbe foglalják Richie Finestra (Bobby Cannavale) kálváriáját, melyet időről időre fülbemászó zenei betétek és visszaemlékezések szakítanak meg. A történet a férfi lemezcégének eladása körül forog: az American Century egykor sikeresen menő üzlet volt, ma már csak futottak még zenészek köré épülő pénzmosoda. A tárgyalások közepette Finestrának végig kell járnia a piacot meghatározó valamennyi szereplőt, így engedve a nézőt belátni a kulisszák mögé. Egyetlen rossz döntéssel indul minden – a dominók szépen sorban eldőlnek, végül Finestrát lavinaként sodorják el a következmények.
Bár a Bakelit sok szereplőt mozgat (többek között feltűnik Mick Jagger fia, James Jagger is, az esztétikumnak meg Olivia Wild szerepeltetésével adnak a készítők), Bobby Cannavale egyszerűen elhomályosítja játszótársait. Ő az, aki miatt biztosan nem lehet kérdés, hogy tovább nézi-e az ember a sorozatot – egyszerűen kíváncsiak vagyunk erre a figurára, erre az összetett alakra, Richie Finestrára, aki egy kicsit zenész is, egy kicsit maffiózó is, egy kicsit családapa és egy kicsit junkie is. Szeretnénk tudni, hogyan mászik ki a maga teremtette slamasztikából – drukkolunk neki, mégis átérezzük tragédiáját, s reménykedünk, hogy tévedünk, amikor azt gondoljuk, a happy end ezúttal is elmarad. Ha végignézünk Winter hősein – legyen szó az egyébként David Chase fejéből kipattant Tony Sopranóról, Nucky Thompsonról vagy Jordan Belfortról –, romlottságuk ellenére is egytől egyig szerethetők, hol a humor, hol a szánalom, hol a valódi együttérzés teszi őket olyan karakterekké, akiket önként engedünk be otthonunkba. Finestra – bár jóval kisebb hal a többinél – is jól illeszkedik a sorba, esendősége, botlásai teszik hús-vér emberré, akivel – annak ellenére, hogy valószínűleg kevesen vetemednénk olyan bűnökre, mint amire ő – könnyű azonosulnunk. Hozzon bármennyi rossz döntést is, követni kalandjait, biztosan nem lesz az.
