Sorozat

A 18-as csapdája – Balhé 

Elveszettnek lenni, veszetten elveszni az életnek gúnyolt, ciklikusan hömpölygő fekáliatengeren, mentőmellény nélkül. Nem kifejezetten örömteli a Netflix és az A24 legújabb kollaborációja, a Balhé (Beef), amelynek műfajiságát legalább annyira nehéz meghatározni, mint ép ésszel megmagyarázni, miért tudunk mégis teli szájjal röhögni a mindennapok igazságtalanságain. 

Elcsépelt duma, hogy a legnagyszerűbb dolgok ereje éppen az egyszerűségükben keresendő, de a Balhé esetében valóban erről van szó. Bár Lee Sung Jinnek volt már komolyabb mozgóképes megbízása, például az Amazon Prime-on futott Hiány társproduceri feladatai, de első, kreátorként jegyzett, nagyobb volumenű szólóprojektjét csak most tudta tető alá hozni. Úgy mesélte, hogy egy vele megtörtént, idegőrlő esetet választott szériája kiindulópontjaként. Kocsijában ülve rádudáltak és szitkozódtak, emiatt megfordult fejében a gondolat, hogy követi ellenlábasát. Nap mint nap szaladunk bele ilyen szituációkba, sokszor kiállunk saját igazságunkért, ám ebből csak a legritkább esetben profitálunk. 

Danny (Steven Yeun) kopott kisvállalkozó, aki éppen visszavinné a boltba féltucat grillezőjét, de a sor nem halad az eladó és egy másik vásárló sehova sem vezető traccspartija miatt. Ráadásul miután sorra került, a pénztáros számon kéri és még be is égeti a férfit, aki inkább távozik, visszatérítés nélkül. Azzal kerül pont az i-re, hogy a parkolóban kis híján beletolat a mögötte érkező kocsiba, amelynek volánja mögött a Los Angeles-i művészelit krémjétől egyre inkább megcsömörlő Amy (Ali Wong) rátehénkedik a dudára és még az egymás iránti utálat globálisan érthető indexét is kirakja. Sorsuk ezzel végletesen egybeforrt és megpecsételődött, ugyanis Danny hajtóvadászatot indít, s piszkos trükkökkel igyekszik a nő közelébe kerülni. 

Kettejük macska-egér játékát a forgatás során sokszor az ostoba Szemtől szemben-nek hívták a stábtagok, nem is véletlenül. Yeun és Wong karakterei, hasonlóan Michael Mann klasszikusának nemeziseihez, az angyalok városában próbálnak meg eltérő (bűnöző és bűnüldöző) módján boldogulni, ami egyre nehezebbé válik egy elhamarkodott döntés miatt.

Persze 

a Balhé esetében nem kell gyilkosságra és bankrablásra asszociálni, mert ez a balhé tökéletesen triviálisnak számít.

Ez a széria nagy erénye: földhözragadt, emberi léptékű. 

Van itt autósüldözés, de nem halálos az iram, legfeljebb a kertvárosi népek tujái járnak pórul. És ha jobban belegondolunk, ez nem éppen elég bonyodalom? Mi örülnénk, ha a gyepünkön kocsikáznának, kidöntenék a kerítésünk? Vagy ha mi ülnénk a volán mögött, higgadtak tudnánk maradni, miközben szembejön a neten az esetről készült videófelvétel? Büszkén mesélnénk az üzleti partnereinknek, hogy egy ilyen pitiáner ostobaság miatt rendőrségi eljárásba keveredhetünk? Persze, hogy nem! Fontosabb kérdés, hogy mi vajon mit tennénk az ő helyükben? Milyen vastagon szőnénk saját igazunk hazug hálóját?

Danny és Amy addig fickándozik ebben az erkölcsi szövevényben, míg egyre inkább beleragadnak és magukkal rántják a hozzájuk közel állókat is. A férfi az öccse, Paul (Young Mazino) és az unokatestvére, Isaac (David Choe) életét teszi egyre élhetetlenebbé, miközben döglődő ezermester vállalkozásukat igyekszik felfuttatni. A nő férjével, George-dzsal (Joseph Lee) és kislányukkal, June-nal (Remy Holt) eltervezett családi idilljét pusztítja nagymenő növényboltjának igazgatásával. Koslatnak a boldogság után, de becsületüket óva minduntalan elveszejtik azt. Szeretni való karakterek ők, leginkább azért, mert Yeun és Wong játékából sugárzik az öröm és az oldottság, amit egy-egy ilyen két lábon járó idegbeteg szerep és az írói gárda fekete humora kínál számukra. 

Egymás reciprokai, de rendre egymást kiegészítve húzzák alá az epizódok elején felsejlő tételmondatokat (címeket) – amelyeknek egyébként az Isaac-et alakító, festőművészből lett filmes Choe festményei szolgáltatnak hátteret. Az első ezek közül Werner Herzog dokumentumfilmjéből, Az álom hangjából származik, amint a rendezőlegenda Fitzcarraldo című eposzának dzsungelbéli forgatási nehézségeiről mesél. „A madarak nem dalolásznak, hanem fájdalmukban visítanak”.

A dudaszó az autóforgalomban – a szélvédő mögött kántált baszd meg, a bensőnkben fortyogó düh. 

A Balhé antihősei igazán komplex esettanulmányok, akiknek a kreátor azt a szerepet szánta, hogy szembe menjenek a klasszikus hollywoodi karakterrajzzal. Kedves bohózatból szánni való groteszkké eszkalálódjanak, amolyan Élősködők módjára. Ahogyan egészen gyermekkorukig megismerjük a hátterüket, úgy erősödik egyre annak érzete, hogy kettejük humán értékei mindaddig csökkennek, míg tart a sorozat – ha tíz epizódig, ha százig, a végpontja minden esetben az, hogy elenyésznek. Nem azért, mert rossz emberek, sosem szolgálnak rá utálatunkra, csupán kihívásokkal teli életükben egyszerűen nem bírnak nem üresek lenni. Akkor cselekedne egyikük helyesen, ha a másik javát szolgálná, ekkor viszont a saját becsületük kapna léket. Ellenben ha a helytelen utat választja, akkor az önértékelését áldozza fel a becsülete oltárán. 

„Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget” – szól végül a jungi finálé. A fény alakjaira keresztelt utolsó epizódban pórul járt szereplőink feloldozást nyernek. Legalábbis visításuk meghallgattatik, ha már személyes 22-és csapdájukból kitörni nem tudtak soha. Sőt, Joseph Hellerhez hasonlóan – aki kiadója nyomására kénytelen volt átnevezni regényét A 18-as csapdájáról – életük címadásának autonómiáját sem ízlelhették meg igazán. 

A Balhé a felszínen egy merengős dramedy, tele jó poénokkal, valójában azonban nem könnyű feladat a megtekintése. 

Annál is inkább, mert Jin szociokritikája az arthouse-szcéna és kékgalléros melósok keretezte társadalomról nem merül ki a két főszereplővel. Nincs igazán pozitív pólus, egy kiforrott karakter, aki megérdemelné szurkolásunkat, örülnénk a sikerének és ez bizony kissé egyoldalúvá teszi a szereplőlistát. 

Maria Bello Jordanként, a Forster nevű multi vezetőjeként éppen Amy Kōyōhaus brandjének felvásárlásán hezitál, de a nő férjének apai designbútor-örökségétől, a híres-hirhedt Tamago-szék szükségtelen presztízsétől máris alkukésszé válik. A már említett Choe pedig az a fajta ex-sittes, aki mindenből pénzt csinálna, noha Danny szülei épp az ő illegális biznisze miatt vesztették el a megélhetési forrásaikat és voltak kénytelenek hazatérni Koreába. Ezt az L.A.-t szinte kizárólag gyáva, hazug és képmutató lelkek lakják. Nagyítóval kell keresni az ártatlanságot, a jószándékot, amely kimerül a kicsi June-ban és az alkotó által nagy becsben tartott koreai hitgyülekezetben (ahova a nem csekély hátsó szándéktól vezérelt Danny is bebocsátást nyer). 

https://youtu.be/myL1tHKQ37Y

A pesszimizmus persze nem baj, csupán szempont, minden balhé alapkelléke, ami ha elég furmányos, akkor egy jó forgatókönyv esszenciája. Lee Sung Jin pedig egy ilyet rakott össze és teljesen feleslegessé teszi a nüanszokon kötözködést, mint például néhány jelenet szembetűnő produkciós bakijait, snittek közötti figyelmetlenségből fakadó apróságokat. Az A24 kreatív vezetése ismét kitett magáért, s milyen bölcsen tették. Hiszen a Minden, mindenhol, mindenkor Oscar-robbantása után minden bizonnyal még több szempár szegeződik a stúdió munkájára. Szerencsére a jelek szerint nem csinálnak Balhét. 

A Balhé a Netflix kínálatában látható.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com