Két évvel a Normális emberek megjelenése után mozgóképes feldolgozást kapott Sally Rooney első regénye, a Baráti beszélgetések (Conversations with Friends) is. A szerző jellegzetes stílusát maradéktalanul adaptálta a sorozat, azonban ezen túlmutató, önálló értéket már sajnos nem tudtak felmutatni az egyes epizódok.
A kritika az első három rész alapján készült.
A történet cselekménye az egyetemista Frances (Alison Oliver) és legjobb barátja, Bobbi (Sasha Lane) baráti és szerelmi kapcsolódásai, egymásba fonódásai, illetve ezek folyamatos újragondolásai köré szerveződik. A két lány megismerkedik egy irodalomkedvelő házaspárral, akikkel egyre több időt töltenek. Bobbinak Melissa (Jemima Kirke), Francesnek pedig a nő férje, Nick (Joe Alwyn) válik vonzóvá, így a két barát szerelmi kalandja párhuzamosan fog kibontakozni a sorozat folyamán. A Baráti beszélgetések egyik rögtön szembetűnő pozitívuma, hogy nem foglalkozik a két főszereplő eltérő szexuális orientációjával, leszbikus vagy heteroszexuális vonzódásuk egyaránt nem érdemel szót, a maga természetességében egyszerűen csak van. Ezt a fajta előremutató ábrázolást egyre több mozgókép veszi át, gondolhatunk itt a Yellowjackets-re is.
A sorozat világának jobb megértéséhez szükséges egy-két információt tudni a szerzőről. Az ír származású Sally Rooney-t leginkább az Y generáció szócsöveként tartják számon, azonban
a Baráti beszélgetések ’20-as éveik elején járó egyetemistáiban sokkal inkább a Z generáció léttapasztalatát ismerhetjük fel.
A digitális világba beleszületett, majd az egyre fenyegetőbb klímakatasztrófa árnyékában kamaszodó, kapitalizmuskritikus és az egyenlőtlenségekre érzékeny generáció identitáskeresését változatos megoldásokkal szemléltetik a készítők. Rooney száraz, karcos, töredezett, egyhangúan és csendesen folydogáló „stílus nélküli” stílusát nagyon jól átemelték a sorozat világába.
A szereplők közötti párbeszédek visszhangtalanul kopognak, rövidek és szaggatottak. A sorozat képi világa nélkülöz mindenféle különlegesebb effektet, letisztultan, a maga egyszerűségében rögzítették a látottakat. Kivételt ez alól a jelenetek kissé szokatlan tagolása képez. Az éppen aktuálisan mutatott eseményeknek nincsen se eleje, se vége, egyszerűen csak belecsöppenünk az események közepébe, majd ugyanilyen hirtelenséggel a kamera elsötétül és kezdődik egy újabb szegmens.
Nem lesz kifutása érzelmeik megélésének.
Mindehhez nagyon sokat hozzátesz még a környezet, a kissé egyhangú, de hangulatos dublini pubkultúra, valamint az örökké szeles és szürke írországi időjárás is.
Nagyon érzékletes, ahogy a visszafojtottan kommunikáló szereplők életébe beépítik a digitális technikát. A sorozat egyik meghatározó síkját a chatbeszélgetések fogják adni. A sokszor szűkszavú, rövidítésekkel operáló, egymondatos üzenetváltások alapjaiban meghatározzák a szereplők egymáshoz való viszonyulását, amit a gyakori, hirtelen elsötétülő vágóképek is tovább fokoznak. A fiatalok párbeszédei ugyanis sokszor nem is hangzanak élőbeszédszerűnek, folyamatosan hosszú szünetekkel és semleges válaszokkal törik meg a diskurzusok menetét.
Személyes találkozásaik alkalmával is arctalan üzenetváltásokat folytatnak. A sok kimondatlanság ellenére nem lesznek sekélyesek a szereplők, ez a fajta kommunikáció sokkal inkább tekinthető generációs sajátosságnak,
egy kapaszkodók nélküli világba beleszületett szemlélődő, melankolikus generáció identitáskeresésének.
A Baráti beszélgetésekről összeségében elmondható, hogy érdekes korrajzot fest, egy egyre aktívabban megmutatkozó generációról, de a sorozat sokszor felszínre törő semmitmondósága nem teszi kihagyhatatlan élménnyé a megtekintését.
