Sorozat

A szeretet pusztító ereje – Barry (3. évad)

Bill Hader és Alec Berg egzisztenciális kérdéseket feszegető, Hollywoodnak görbetükröt állító szériája nemrég fejezte be harmadik évadját – melynek végére a színésszé avanzsálni próbáló bérgyilkosról szóló sorozat szinte minden létező műfaji korlátot áthágott.

Vannak a kritika – különösen a sorozatkritika – írásnak bizonyos közhelyei, nevezetesen, hogy az adott produktumról való értekezést szokás néhány, a széria keletkezésének/gyártási történelmének részleteit ecsetelő panellel megkezdeni függetlenül attól, hányadik etapját tapossa az adott sorozat. A szóban forgó klisék a Barry esetében abban szoktak kimerülni, hogy kollektív elcsodálkozunk, a karrierjét a Saturday Night Live-ban és különböző, „hagyományosnak” mondható vígjátékokban kezdő Bill Hader miként volt képes a jelenkor egyik legünnepeltebb presztízssorozatát tető alá hozni, és nemcsak főszereplőként, de íróként és rendezőként is remekelni benne. Nos, bár kétségtelen, hogy lenyűgöző karrierkorrekcióról van szó, de a Barry – és vele együtt a mögötte álló kreatív csapat – a harmadik évadján túl bőven megérdemli, hogy saját érdemei szerint vizsgáljuk, és ne szorítsuk a róla szóló mondanivalónkat ilyen keretek közé.

Pláne azért, mert a Barry idei felvonása bőven szolgáltatott okot az elmélkedésre. A széria története és karakterei már előzőleg is egy felettébb komplex, szürke morális zónában mozogtak, ahol a merőben különböző (sok esetben viszont rémisztően hasonló) színész és bérgyilkos világot egymáshoz közelíteni próbáló főhős szemén keresztül vájkálhattunk az emberi természet sötét, erőszakos bugyraiban. Azonban ha őszinték akarunk lenni, az első két felvonás minden írói és rendező zsenialitása ellenére Haderék mindezzel nem mondtak semmi olyat, amit ne taglaltak volna már előttük rengetegen a tévézés antihősök által vezetett aranykorának kezdetét jelző Maffiózók indulása óta. Éppen ezért volt üdítő a harmadik etap „forgiving jeff” című kezdőepizódjának felütése, ami hamar nyilvánvalóvá tette, mi az a kérdéskör, amelyet a Barry idén körbe fog járni:

érdemelhetünk-e megbocsátást egy bűnökben tobzódó, másokat nyomorba döntő, eltékozlott élet után?

Ebből kifolyólag az évadot olyan karakterek színesítik, akiket közvetlen vagy közvetett formában elszenvedői voltak főhősünk ténykedéseinek: megözvegyült feleségek, gyermekeiket gyászoló édesapák és bosszúszomjas testvérek tűnnek fel a színen, hogy kétlábon járó manifesztói legyenek annak, milyen következményekkel jár Barry rendhagyó kenyérkereseti módszere. Bár igazán sosem kerülnek az események középpontjába, de éppen elég időt szánnak rájuk – függetlenül attól, hogy végül némelyikük sosem kerül be az események fősodrába, hanem narratív parkolópályán maradnak, köszönhetően egy felettébb emlékezetes epizódvégi cliffhangernek –, hogy személyes tragédiáik érzelmileg rezonálhassanak velünk, illetve, hogy további építőkövei legyenek a Hader-Berg páros tematikai remekművének.

Természetesen, ha a megváltás témakörét kizárólag a címszereplőn és áldozatain keresztül próbálták volna behatóan körbejárni, minden bizonnyal egy jóval kevésbé szövevényes nyolc részt kapunk, de szerencsére az alkotók még a széria korai szakaszán ráébredtek arra, micsoda fegyvertény van a kezükben azáltal, hogy szereplőgárdájuk tagjainak tudhatják az eddig relatív ismeretlennek számító Sarah Goldberget, illetve az álomgyári veterán Henry Winklert. Az ő történetszálaik a pilot óta a sorozat génállományába kódolt showbusiness-vonalat erősítik; míg a Goldberg által megformált Sally múltbéli abuzív kapcsolatából fakadó traumáit próbálja egy általa kreált tévésorozat formájában feldolgozni, addig a Winkler alakította Gene (Barry egyik fő károsultjaként)

megpróbálja rendbe hozni mindazt, amit szakmai és személyes szinten tönkretett élete előző évtizedeiben.

Mondanunk sem kell, hogy mindketten sziporkáznak a (nagyon hálás) szerepekben, melyek teret adnak Haderéknek arra, hogy a már említett univerzálisabb témák mellett foglalkozni tudjanak olyan jelenleg aktuális, közszájon forgó jelenségekkel, mint a #MeToo-mozgalom, a streamingszolgáltatók algoritmusalapú, kicsit sem logikus, szerzőiséget mellőző működésimechanizmusai vagy pedig Hollywood még véreskezű gyilkosokat is undorral vegyes rettegéssel eltöltő, rideg szenvtelensége.

A trió sötét útkeresése mellett ezúttal valamelyest elhalványult NoHo Hank (Anthony Carrigan) figurája – az ő játékidejének legnagyobb részét a rivális bolíviai kartellfőnökkel való tiltott szerelmi viszonya, meg persze az abból fakadó nehézségei töltik ki –, de hozzájárulása a sorozat egyedülállóságához továbbra is megkérdőjelezhetetlen. A már-már Totál szívást és Kemény zsarukat megszégyenítő sötét tónusba hajló sztorinak ugyanis kifejezetten jót tesz Hank jelenléte, aki Carrigan elsőosztályú játékának hála képes mindennemű erőltetettség nélkül humorral ellensúlyozni az egyre lélekölőbb cselekmény komorságát – ennek legjobb példája a mostani etapban egyértelműen az a jelenetsor, melyben a csecsen bűnöző egy bomba telefonos appon keresztüli kalibrációjára adja a fejét.

A műfaji elemekkel való zsonglőrmutatványok mellett a Barry másik hatalmas erőssége a párját ritkító kivitelezése.

Tudvalevő, hogy az HBO már az első saját gyártásai óta prémium minőséget képviselt a piacon, de tökéletességre való törekvésük még most is kiemeli őket a riválisok által egyre telítettebb mezőnyből. Ez a maximalizmusuk pedig itt is tetten érhető: a csendesebb, visszafogottabb jelenetek egytől egyig nagy műgonddal, fények, formák és beállítások óvatos összhangjával vannak megkomponálva; a szereplők mentális épségének töredezettségét bemutató, szürrealizmusba hajló (álom)szekvenciák felépítését David Lynch vagy akár Werner Herzog is megirigyelné; a történéseket új mederbe terelő akciójelenetek pedig nemcsak látványosak, de túlzás nélkül olyan technikai bravúroknak adnak teret, amelyekre még 2022-ben is rá merjük sütni, hogy zsánerújító hatással bírnak (elég a hatodik rész motoros üldözésére gondolnunk).

A sok-sok parádés komponens pedig megkockáztatjuk, hogy az év sorozatepizódjában áll össze igazán és csúcsosodik ki egy olyan intenzív, a néző idegrendszerére súlyos csapásokat mérő harminc perccé, amelyhez hasonlót talán még nem látott a tévétörténelem. Gyomorforgató erőszak és vérfagyasztó horror képei váltják egymást, ezeket a szegmenseket pedig olyan húsbavágó dráma fogja össze, melynek minden másodperce kiérdemelt, hisz egészen az első évadig visszavezethető sztoricsökevények szöknek szárba a szemünk láttára. A megterhelő képsorok mögött pedig ott gyűrűzik

az antihős médium egyik leginnovatívabb meglátása az emberi természet mibenlétéről: a szeretet több áldozatot követel, mint a gyűlölet.

A Barry-ben ugyanis azért fröcsög a vér, azért sülnek el pisztolyok, azért kerülnek pusztító elektromosságot vezető elektródák a fejekre, azért állnak éles pengék a nyakakba, mert a karaktereink törődnek valakivel. Vagy jelenlegi párjukkal, vagy régi szerelmükkel, vagy barátaikkal, vagy gyermekeikkel… vagy éppen saját magukkal. Ez a rádöbbenés pedig tulajdonképpen semmissé teszi az évad központi kérdését, hisz nincs személy, aki ne egy csepp szeretetet választana a lelki üdvösséghez elengedhetetlen, de sokszor lemondásokkal és magánnyal járó megváltás helyett.

Zárásként visszakanyarodva a kritika első bekezdéséhez: az, hogy erre a popkultúrában általában mellőzött gyarlóságunkra a Saturday Night Live egykori legnagyobb nevettetője világított rá, már önmagában elég ahhoz, hogy 2022 egyik, ha nem a legnagyobb mozgóképes teljesítményévé emelje az HBO jelenlegi felhozatalának legjobb sorozatát.

A Barry 3. évada az HBO Max kínálatában érhető el.

Nagy Borús Levente

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com