A várhatóan Bill Hader szerzői filmes karrierjének kezdetét jelző Barry befejezte négy évados, egyszerre búskomor, könnyfakasztóan vicces és konzisztensen erőszakos pályafutását. Évadkritika.
Az első három etap alapján nem éreztük elhamarkodottnak a kijelentést, miszerint egy modern klasszikussal van dolgunk, és bár az utolsó felvonás számos elképesztő momentummal gazdagította a széria palettáját – ezzel bebetonozva annak bérelt helyét a sorozatok panteonjában –, mégsem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy egy, a történet tényleges zárásán túlnyúló hattyúdalt láthattunk, ami minden erénye ellenére nem mélyíti el kellőképp a korábbi szezonokban körbejárt témákat.
A Barry harmadik évados fináléjának – mely egyébként a 2022-es év legemlékezetesebb, legtébolyultabb félórájaként vonult be a tévétörténelembe – utolsó másodperceiben
joggal merülhetett fel a kérdés a nézőben, miszerint „innen hova tovább?”.
Nem elég ugyanis, hogy az évad egy meglehetősen definitív módon tett pontot az addig bejárt út végére azzal, hogy a címszereplőt lecsukják addig elkövetett bűntettei miatt, de ezen felül is úgy érezhettük, hogy az alkotók kellő műgonddal és odafigyeléssel illesztették helyükre azokat a tematikai elemeket a kirakósban, mely Hollywood kiapadhatatlan képmutatásának megléte mellett arra a különös ellentmondásra világított rá, miszerint a szeretet oltárán sokszor véresebb áldozatokat hozunk, mint amikor a gyűlölet hajt minket.
Ennek ellenére a Haderrel akkortájt készült interjúk megnyugvással tölthették el a rajongókat azzal kapcsolatban, hogy az egyszerre folytatásként és lezárásként funkcionáló negyedik évad igenis fog még tudni újat mondani (meg persze mutatni) ebben a részről részre egyre inkább a mindent felemésztő szürrealitás irányába sodródó univerzumban – és a Barry mögött álló kreatív elmék becsületére legyen mondva, mindent meg is tettek, hogy a lehető legtöbb kockázatvállalással tarkított módon köszönjön le a bérgyilkosi hivatást színészi karrierre cserélni próbáló antihős kálváriája.
Viszont az évad, illetve a sorozat vérgőzös, fanyar humorral átitatott, valamint a maga groteszk mivoltában poétikus fináléját leszámítva ezek az emlékezetes pillanatok (különösen az etap második felében) egytől egyig a rendezésből, és nem a forgatókönyv bravúros megoldásaiból fakadtak. A rendezésből, melynek feladata
az utolsó nyolc részre teljes egészében Bill Hader vállára nehezedett,
és aki nem csak, hogy elbírt a feladattal, de kimért, a legapróbb részletekre is odafigyelő kamerakezelésével, az akciójelenetek hátteréül szolgáló terek maximális kiaknázásával, a komikus pillanatok velejét hibátlan ütemmel lencsevégre kapó snittjeivel, illetve rémálomszerű tranzícióival bizonyította, hogy legkésőbb egy évtizeden belül már esélyes, hogy az újhullámos amerikai szerzői direktorok olyan csillagai között fogjuk őt számon tartani, mint Robert Eggers, Ari Aster vagy éppen Jordan Peele. Sajnos azonban az, hogy
a negyedik évadot vizuális stílusjegyeinek tökélyre fejlesztésére használta, úgy tűnik, kihatott a végjáték történetének felépítésére,
mivel ezen a téren az első három szezonnal ellentétben már súlyos problémáink merülhettek fel.
A befejező évad ugyanis valahogy egyesíti magában azt az ellentmondást, miszerint egyszerre érződött csapongónak és egyhelyben toporgónak. A csapongást kiválóan példázza, hogy az évad első felében a karakterek epizódonként akár többször is oldalt váltottak (Fuches és Hank a címszereplőhöz való viszonya talán négyszer is 180 fokos fordulatot vett), a készítők pedig mintha több, akár két teljes szezonra elegendő, nagyon izgalmasnak ígérkező sztoriszálat is jóval idő előtt bedaráltak. A börtön settinget három rész után végleg maguk mögött hagytuk, Sally (Sarah Goldberg) pusztán egy rész után már meg is tért szülőházából, hogy aztán idejekorán hollywoodi kanosszajárásának utolsó fejezetét is rövidre zárjuk. Ezek mellett Cristobal görög drámába illő tragédiája is sokkal hamarabb jött el, mint az indokolt lett volna. Ezzel szemben a stagnálás ironikus módon pont akkor állt be, amikor Haderék látszólag a semmiből tető alá hozták
a Barry legváratlanabb és legizgalmasabbnak ígérkező fordulatát: kieszközöltek egy nyolcéves időugrást.
Bármilyen médiumnál ritkaságnak számít, mikor az alkotók mindössze két perc alatt képesek nem csak új életet lehelni történetükbe, de olyan izgalmas narratív bakugrást abszolválni, amely teljes egészében más vágányra tereli az addig fix végpont felé robogni látszó cselekményt. A szereplők többsége ugyanis a számottevő időugrás ellenére nem változott semmit, ugyanazokat a köröket róják, mint azon az idővonalon, ahol a cselekmény három és fél évadon át létezett. Természetesen ez felfogható egy fajta metakommentárnak az emberi természet statikusságáról, de tekintve, hogy a negyedik évad már az előzmények közvetlen folytatásként sem tudott újat mondani karaktereiről (Barry minden próbálkozása, megváltás után való kapkodása ellenére nem egy jó ember, Sally és Cousineau (Henry Winkler) továbbra is múltbéli traumájukkal extrém fokú nárcizmussal megküzdő egyének), az évad második fele inkább időhúzásnak érződik, ami egyedül annyi funkciót szolgált, hogy földrajzilag eltérő helyekre terelje karaktereit, hogy aztán a grandiózusnak ígérkező fináléra újra összehozza őket.
A „Wow” címre keresztelt zárás azonban sem megszolgálni, sem igazolni nem tudta a megkérdőjelezhető minőségű kreatív döntés létjogosultságát. Bár a 32 perces játékidő minden főbb szereplő karakterívét elvarrja, ezt vagy nem ihletett módon teszi (NoHo Hank), vagy nem ad hozzá semmi újat a karakterről alkotott tudástárházunkhoz (Sally), vagy pedig sokkoló jelenetek kedvéért fontos árnyalatoktól és dimenzióktól fosztja meg a figurákat (Barry, Jim Moss). Ezek mellett további zavaró tényezőként említhető, hogy
a Barry erőszakábrázolása a ambivalenssé vált a finisre:
míg a harmadik szezon derekán a véres összetűzések egytől egyik gyomorforgató és felkavaró eseményekként voltak tálalva (ezzel tökéletesen passzolva a sorozat témával kapcsolatos mondanivalójához), addig idén regresszív módon ismét sokszor komikus megvilágításba kerültek a lehető legamorálisabb cselekedetek – ami azért is különösen fájó, mert az alkotók amúgy meg egyetlen remekbe szabott snittel is képesek voltak az amerikai fegyverőrület velejéig hatolni.
Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy minden negatívum inkább szól a széria eddigi nagyságához, mintsem a tényleges negyedik évadhoz, mely minden felsorolt hibája ellenére olyan megvalósítással bírt, amit a tévés felhozatal kilencven százaléka meg sem közelíthet. A negyedik évad olyan alakításokat sajtolt ki színészeiből, melyek egészen biztosan visszaköszönnek majd az ősszel esedékes Emmy-díj átadón. Éppen csak arról van szó, hogy Bill Hader a Barryn keresztül éveken át egy tipikus antihősfelállásból hozott ki valami egészen egyedit, és jutott el egy olyan következtetésig az emberi gyarlóság, önmegtévesztés és az álomgyári csillogás kapcsolatát illetően, ameddig nem sokan merészkedtek előtte a szórakoztatóiparban… hogy aztán talán pont ettől a csillogástól némileg megvakulva rángasson el egy tulajdonképpen már befejezett történetet az „eredetinél” jóval tipikusabb konklúzióig.
A Barry összes epizódja elérhető az HBO Maxon.
