Sorozat

Kevesebb epizód, kevesebb szív – Belgravia

Julian Fellowes új sorozata, a Belgravia nem egy Downton Abbey, de nem is muszáj annak lennie: hat epizódjával könnyű történelmi drámának számít.

A Belgravia, Julian Fellowes új sorozata a maga mindössze hat epizódjában ugyanazt igyekszik képernyőre varázsolni, amit a hat évadnyi Downton Abbey: egy tévés élvonalbeli, angol, történelmi arisztokrata családi drámát.

Az összehasonlítás elkerülhetetlen – a Downton Abbey beleivódott a történelmi drámák iránt fogékony célközönség elméjébe és elvárásai közé. És bizony sok a hasonlóság a két sorozat között. A fenti jelzőhalom egy igen szűk szeletét határozza meg a minden elképzelhetőnek: nem szíriuszi, hanem angol; nem cyberpunk, hanem történelmi; nem a pórnépről szól, hanem arisztokratákról (engedtessék meg ideszámítani a felkapaszkodott kereskedőket is); nem hadviselésről, felfedezésről vagy politikáról, hanem családi-érzelmi témákról; és nem vígjáték, dokumentum, háborús vagy kalandfilm, hanem dráma.

És sorozat. Ó, és jórészt Londonban játszódik. És pont azzal a hangsúllyal mondják benne arisztokrata-angolul, hogy „papáá”, mint ahogy a Crawley lányok szólították meg apjukat; és ami a szolgálók asztalát illeti, pont olyan komornyik ül azon az asztalfőn, és a sztori éppúgy váltogat az emelet és az alagsor között…Ugyanaz a jellegzetes lírai-absztrakt stílus a nyitó főcím is; az ember azt hinné, spin-offot lát.

Mert persze ugyanaz az alkotó (az író és a rendező is ezúttal): Julian Fellowes.

A hetvenéves Julian Alexander Kitchener-Fellowes West Stafford bárója, a Lordok Háza tagja; színész, író és rendező; Oscar-díjnyertes forgatókönyvíró, bestseller regények szerzője – de amiről a legismertebb, az a nagyszerű Downton Abbey. „Folyamatos történelmi és társadalmi reflexió” – írtuk a sorozat kritikájában; a hat évad alatt a (túlélő) szereplők a szocialista aktivizmustól a háborús tetteken át az arisztokrácia társadalmi felelősségének újragondolásáig megjárták alaposan a nyomorult kora-huszadik századot, és bölcsebbek, szilárdabbak lettek tőle. Szóval szappanopera volt, de a műfaj csúcsán – ahol a forgatókönyv eleven embereket teremt.

Meg lehet vajon ismételni ezt a sikert?

Fellowes új rendezése, a Belgravia szerencsére nem próbálja meg: a Belgravia nem egy Downton Abbey ismétlés. Annak ellenére, hogy még a szűk-szűk alzsáneren belül is sorolhatóak a hasonlóságok (sőt, egyezések), a Belgravia már az első epizódjával világossá teszi az alapvetően másfajta hangnemet. Erősebb, kegyetlenebb konfliktussal kezd; a Downton Abbey hat évada alatt egyik családtaggal sem történt olyan tragédia, mint szegény Sophiával. Az alagsorban is gátlástalanabb, számítóbb figurák tevékenykednek. És míg a Downton Abbey során végig egyfajta szappanopera-optimizmus lengte be a szereplők sorsát a váratlan fordulatok, halálok, csődök és társadalmi felfordulások közepette is, a Belgravia nyersebb:

nem beleszeretni fogunk, hanem izgulni miatta.

Már persze ha az ember izgalmat talál 19. századi angol arisztokraták érzelmi drámáiban. A célközönség nem változott.

Ez nem azt jelenti, hogy az alkotói kézjegyek ne lennének felismerhetőek. A látványtervezés például ugyanazt a magas minőséget hozza. A szappanoperai és a realisztikusabb cselekményvezetés közötti egyensúlyozás is emlékeztet a Downton Abbey-re: „romantikus, kifinomultan elegáns történet bontakozik ki lassan és megfontoltan” – írtuk az alapműről, Fellowes regényéről szóló kritikánkban.

Ugyanakkor a regényről tett megállapítás a sorozatra is illik: „olyan, akár egy idősödő angol úri hölgy: kissé távolságtartó, gyakran száraz, és a humor sem az erőssége, de kétségtelenül tisztában van az etikettel, és hosszan lehet hallgatni a nem túl eredeti történeteit.” Azaz nem annyira magához vonzó, csöppet sem olyan meleg és jószívű, mint a Downton Abbey; kevésbé kelt rokonszenvet az eleve kevesebb szeretettel megformált szereplői iránt.

De talán csak a hat évad és a hat rész közötti hatalmas különbség tükröződik ebben. Talán hat évad alatt a Belgravia lakóiba is beleszeretnénk. Ha azonban visszaemlékszem a Downton Abbey pilotjára: már ott is sokkal emberibb, azonosulhatóbb karakter volt valamennyi főszereplő.

A Belgravia nagy szerencséje, hogy nem is kell beleszeretni ahhoz, hogy végignézzük:

hat epizód sokkal kisebb érzelmi befektetés, mint hat évad. És bizony megéri végignézni, ha az embert vonzza a 19. századi londoni elit enyhén szappanoperás bemutatása.

Mindezzel együtt azonban a Belgravia nem Julian Fellowes valódi visszatérése. A Belgravia csak állomás a sokkal nagyobb új mű felé vezető úton: az HBO már berendelte Julian Fellowes (és a Downton Abbey társalkotója, Michael Engler) új nagyszabású sorozatát, az Amerikában játszódó és a Downton Abbey-hez hasonlóan ambiciózus The Gilded Age-et.

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya