Mi történik, ha egy pszichopata szemet vet egy szociopatára? A The End of the F***ing World esetében új kultsorozat született…
Négy évvel ezelőtt Jonathan Entwistle rövidfilmet forgatott Angliában, ami aztán a tévépremier sikere után sorozattá nőtte ki magát.Igaz, időközben a főszereplő lecserélődött, hogy aztán három évvel később, immáron nyolc részben jöjjön el a kib***tt világvége.
Craig Roberts helyét az az Alex Lawther vette át, aki egyszer már nagyon meggyőzte a kritikusokat mint fiatal Alan Turing a Kódjátszma című alkotásban és akit a pár napja bemutatott Viszlát, Christopher Robin! címszerepében is láthatunk, nem is beszélve a Howards End legújabb BBC-adaptációjáról. Nem véletlenül vezettem fel ilyen hosszan Lawther szerepvállalását, mert ha nem is szupersztár, de egy olyan tökös színész született itt a szemem láttára, aki
nem fél feszegetni a határokat, ugyanakkor szépen felismeri azt is, meddig lehet elmenni.
A The End of the F***ing Worldnek ő az egyik lelke egy pszichopata tinédzser bőrébe bújva, aki egy igencsak elcseszett gyerekkor után egy még annál is zűrzavarosabb kamaszkorba vezeti önmagát, ami öncsonkítással, állatkínzással, majd amikor már az sem elég, a gyilkosság gondolatával van tele. Az apját legszívesebben pofán verné, barátai természetesen nincsenek, ám egy nap egy lány lép az asztalához az iskolai ebédlőben. Alyssa (a szintén kiváló Jessica Barden) nem kevésbé különc figura, aki a mostohaapjánál már csak a világot utálja jobban és mindent, ami benne van.
Ha már sikerült kellőképpen elborzadni, talán ideje elárulnom, hogy egy vígjátékról van szó. Romantikus vígjátékról, ami fekete humorával kissé újraírja a műfaj alapszabályait. James nem fogadja el a lányt, de belemegy a játékba, hisz Alyssa tökéletes alany lehet az első gyilkosságához. Persze a lányban sem lobban lángra rögtön a szerelem, hisz James egy fura lúzer, de legalább más mint a többiek. Ez alapozza meg a kapcsolatukat, a másság, a harag, a felgyülemlett feszültség – de ami utána történik, az a nagybetűs romantika.
A James és Alyssa közötti kémia annyira működik, hogy nem kellett hozzá sok és ezzel a normál körülmények között két ellenszenves figurával lassan szimpatizálni kezdtem, méghozzá olyannyira, hogy egy torokátvágásban is megláttam a romantikus mozzanatot. Igen, morbidnak tűnik, de valójában nem az. Nem, mert a sorozatnak sikerült megtalálni a helyes arányokat erőszak, humor és romantika között, a saját világán belül helyén kezelve a történet legmeghökkentőbb elemeit is.
Így lett a The End of the F***ing Worldből valami egészen más, mint a megszokott, kicsit olyan különc, mint amilyenek a hősei.
De ahogy a nyolc rövidke fejezetből álló történet halad a vége felé, ebből a különcségből szépen kibontakozik valami általánosan emberi. Így aztán mire elkezdődött az utolsó stáblista már tudtam, hogy bár még csak január van, de már véget is ért az év egyik legügyesebb, legjobb és legmenőbb sorozata – szóval a lecke fel van adva 2018-nak.
