Sorozat

A gépszörny nem vész el, csak átalakul – Black Mirror (6. évad)

Négy év szünet után tért vissza korunk talán legnépszerűbb, legtöbbet emlegetett és legemblematikusabb sci-fi disztópiasorozata, a Black Mirror (Fekete tükör). Ami hátborzongató, brutálisan nyomasztó szatíraként indult technológiai függésünk árnyoldaláról, az idők során egyre jobban vesztett erejéből és hatásából. Vajon a mostani hatodik évadra lehetséges visszatérni a régi dicsfényhez vagy egyre inkább avíttá válik, mint az öreg mobiltelefonok?

Ironikus belegondolni, hogy mennyire kétélű fegyver lett az a fenyegető pesszimizmus és lehetséges jövőnk extrém végleteit megmutató ábrázolásmód, amivel Charlie Brooker sorozata reflektált a rohamosan fejlődő digitális korszakra, az emberi természet által korrumpált és eltorzított technológiára. Mellyel önmagunkat zárjuk be egy olyan világba, ami egyszerre érződik kisarkítottnak, mégis ijesztően valószerűnek. Mert megtörtént az a dolog, ami talán törvényszerűen bele volt kódolva a történelembe: a valóság szép fokozatosan, más-más formában, de elkezdte utolérni az írói fantáziát. A nyomasztást nem volt már hova fokozni (főleg a sok szempontból csúcspontnak tekinthető White Christmas epizód után).

A sorozat debütálása óta eltelt tíz évben realitás lett az első epizód disznós botránya, a Nosedive pontozásos rendszere és a szociális média toxicitása. A virtuális valóság egyre nagyobb lépéseket tesz (főleg a COVID-járvány óta). A Boston Dynamics robotjai, akik a Metalhead-et inspirálták már lépcsőket másznak és Waldo, a szabadszájú rajzfilmfigura, aki felrúgja a politikai status quo-t, Donald Trump elnökségében manifesztálódott. Mindeközben a kritikusok egyre élesebben fenték a kést a Black Mirrorra, hol az epizódok egyoldalú moralizálását felhozva, hol az évadok egyre gyengülő minőségét emlegetve, ami szinte egyidejűleg akkor kezdődött, amikor a sorozat átköltözött a Netflixre. A nyúlfarknyi, alig háromrészes ötödik évadra ezek a negatív hangok jócskán felerősödtek, mert addigra a széria nemcsak a kreatív kiégés jeleit mutatta, hanem azt is, hogy az alkotók már tényleg képtelenek lépést tartani az abszurditást napról napra fokozó jelenünkkel.

Hogyan és miként lehet innen továbblépni? Vagy egyáltalán érdemes? Van-e még különleges helye a Black Mirrornak,

vagy már eggyé vált azzal a végtelen tartalomtengerrel, amit a streamingszolgáltatások zúdítanak ránk, miközben mi a kanapénkba süppedve böngésszük a kínálatot? Brooker egy huszárvágással úgy döntött, hogy ha a Netflix még mindig igényt tart gyermekére (amit kis túlzással felfalt a figyelmeztetésként mutatott jövő), akkor egy teljesen más irányba viszi el. Menjünk szembe a nézői elvárásokkal, a tartalomszolgáltatók várakozásával, legyen a Black Mirror olyasvalami, amiben már nem a tech-paranoia játssza az abszolút főszerepet. Legyen az, ami éppen lenni akar. Egy koncepciózus, önreformációs kísérlet a hatodik évad, ami becsülendő húzás az alkotóktól, de sajnos a végeredmény eléggé felemás lett.

Az első epizód („Joan is Awful”) látszólag még a klasszikus Black Mirror-receptet követi, amiben az átlagember életét forgatja fel egy mindennaposnak hitt és kezelt technológia, jelen esetben a szórakoztatóipar. Jelen esetben a középvezető Joan (Annie Murphy) egy szokásos munkanap végén a kanapén tévézik a pasijával, amikor döbbenten konstatálja, hogy a Streamberry szolgáltatásra frissen felkerült websorozat az ő életről szól, annak minden részletével. Alaposan kiszínezve és negatív felhanggal, hogy minél borzalmasabbnak fesse le. Olyan főnöknek, aki megalázza az elbocsátott alkalmazottat, majd gondolkodás nélkül megcsalja a párját. Csak ezt a sorozatot nem valódi emberek alkotják, hanem egy szuperszámítógép személyes adatokból és digitálisan rekreált színészekből.

Mesterséges intelligencia általi tömegszórakoztatás egy másik ember életének és méltóságának megsemmisítéséből.

A Joan is Awfulban látszólag tökéletesen megvan a technológiai fejlődés gátlástalan felhasználása és a kafkai csapdába kerülő főhős figurája, amiben mindig is erős volt a széria, de ezt Brooker inkább egy komikusan szatirikus és önreflexív irányba viszi el. A mesterséges intelligencia (AI) fejlődésével egyre jobban előtérbe került a tökéletes digitális másolatok kérdése, amivel az emberi művészetet lehet helyettesíteni. Amikor a stúdiók fejesei kezdenek el arról beszélni, hogy akár egész filmeket is lehetne ezzel a módszerrel csinálni, sokkal hatékonyabban és költségmentesebben, minden emberi tényezőt kivonva, nem nehéz ezt az epizódot egy profitorientált, üres antiművészet elleni középső ujjnak tekinteni. Ráadásul a fricskát a Streamberry névvel helyettesített Netflix kapja meg, bár ez is csak azt a kérdést teszi fel, hogy tényleges médiahekket sikerült becsempészni, vagy a rendszer által engedélyezett rendszerkritikát.

A harsány hangvétellel, explicit poénokkal támadó első részhez képest, a Loch Henry már sokkal komolyabb tónust üt meg, főszerepben egy dokumentumfilmes rendezőpárossal (Samuel Blenkin és Myha’la Herrold), akik egy skót kisváros egykori sorozatgyilkosáról próbálnak filmet forgatni. Nyomozásuk azonban olyan rejtett, akár családi titkokat is tár fel, amelyek az egész életüket felforgatják. Klasszikus suspense thriller felépítés, amit tudatosan és következetesen visz végig a rendezés, de a szatirikus él nem tűnik el. Nemcsak a privát szféra megbolygatása és a múltbéli sebek feltépése kerül központba, hanem ezzel együtt a true crime műfaj kritikája is,

a valódi bűnesetek szenzációhajhászat újrahasznosítása, a társadalom fokozatos hozzászoktatása a szórakoztatóipari hullarabláshoz, amit digitális zsurnalizmusnak próbálnak eladni.

Ráadásul a Streamberry platform itt is jelen van, ami a traumákból díjakat és közönségsikert csinál (a kritika már csak azért időszerű, mert a Netflixet igen kemény bírálatok érték a Dahmer-miniszéria miatt, amit meg is említenek).

Mintha Charlie Brooker ezzel a gesztussal nemcsak azt tagadná meg, amit a platform képvisel, hanem magát is kritizálja, hogy ebben indirekt részt vett, elvégre a Black Mirror is megkapta a „szenvedéspornó” titulust a kritikusoktól.

Éppen ezért jelentős az, ahogyan az évad második fele elmozdul a kortárs, disztópikus sci-fi irányából a múlt felé, a klasszikus, ponyvára nyomtatott, spekulatív sci-fi történetek felé.

A közel mozifilm hosszúságú Beyond The Sea egy lassú sodrású dráma két űrhajósról, akik a többéves missziójuk miatt csak tudatátvitellel működő robotklónokkal tudnak családjaikkal kommunikálni, ám a mindennapi egyensúlyt egy váratlan tragédia szakítja szét. Az ismert emberi gyarlóságokat, elfojtott vágyakat, indulatokat, paranoiát és kicsinyességet analizáló darab talán a legerősebb színészi játékot prezentálja az egész évadban Josh Harnett, Aaron Paul és Kate Mara triászának köszönhetően. De a rétestészta módon elnyújtott játékidő erősen próbára teszi a néző türelmét, mire eljutunk a végső csattanóig, aminek kegyetlensége Ray Bradbury novelláit idézte föl bennem (már csak azért is, mert egy alternatív 1969-ben játszódik).

A komolyság és a komolyanvehetőség teljes ellentéte a Mazey Day epizód, ami eleinte a hollywoodi celebkultúra és a mások életébe belefurakodó voyeurizmus pellengérré állításának indul, hogy aztán félúton 180 fokos fordulatot véve egy vérben és belsőségekben tocsogó, veszett tempóval loholó trash-szörnyhorror legyen, csak 21. századi csinos viseletben. Olyan húzás ez, amit csak egy teljesen rossz ötletként vagy a sorozat alapkoncepciójával szándékosan szembemenő, gonzo önmegsemmisítésként lehet értelmezni. A nézők szándékos froclizása, egy fityiszmutatás a Netflix felé, hogy

„kaszáljátok csak el, ha már ilyen baromságokat csinálok Black Mirror néven, talán még jól is járok vele!”

Hasonló alkotói öntörvényűségről tesz tanúbizonyságot az utolsó epizód, a Demon ’79, melynek főhősnője, a csöndes Nida (Anjana Vasan) egy pincében talált talizmánnal idéz meg egy démont, aki rögtön kiszabja rá a feladatot, hogy öljön meg három bűnös embert, hogy elhárítsa ezzel a közelgő apokalipszist. Ez a szintén hosszabb etűd szinte teljesen mentes a technológia háttértől, lényegében egy átfazonírozott Alkonyatzóna epizód, ami hangulatváltásaival, képi megoldásaival a ’70-es évek horrorfilmjeit kívánja megidézni, a közegről már nem is szólva. De a zavaróan szétesőnek ható tempó, a kihasználatlan magas labdák (pl. ahogyan utalgat arra, hogy a démon talán Nida mindennapos frusztrációinak és széteső elmeállapotának kivetülése) folyton azt az érzetet keltik, mintha egy csak gyengébb variációját látnánk egy sokkal jobb történetnek. És ez kis túlzással akár az egész évadra elmondható.

Hol a túlnyújtott játékidő, hol a rosszul időzített tónusváltások, hol a témait felszínesen kezelő forgatókönyvek akadályozzák meg, hogy az adott epizód olyan gyomrosokat tudjon adni, mint amit a Black Mirror­tól elvárna az ember. Az ötödik évad mélypontján sikerült túllendülni, de látványosan lehet érezni Charlie Brooker belefáradását a sorozatba (az öt részből csak egynél volt mellette társíró) és azon vágyát, hogy valami mást csináljon. Megvalósításban még mindig nem érheti rossz szó, legyen az az operatőri munka, a zenehasználat, a vágás vagy a színészek elkötelezettsége, de az identitáskrízist és a meglepetés hiányát már nem tudja lerázni magáról. Az utolsó epizód stílszerűen „Red Mirror” címmel indul és talán alkotói szempontból is felszabadítóbb lenne, ha az őszinte és szégyentelen horror irányába fordulna a társadalomjobbítás helyett. Ha most, a mesterséges intelligencia miatt pánikot csak egy langyosabb paródiával bírja a Black Mirror megfogni, akkor a techno-szatíra műfajban tényleg csupán eddig a pontig lehetett eljutni.

A Black Mirror 6. évada a Netflix kínálatában látható.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com