Sorozat

Alacsony árfolyamon – Fekete hétfő

Ha be akarod dönteni a tőzsdét, csináld stílusosan. Valami ilyesmivel próbálkozik a kokain- és nosztalgiafelhőben úszó Fekete hétfő (Black Monday). Pilotkritika.

Tőzsdecápák és A Wall Street farkasa. Két feledhetetlen filmalkotás a sok közül, amelyek bepillantottak a kapitalizmus közkatonáinak (na jó, nehéztüzérségének) világába. Kendőzetlenül, néha talán túl pikánsan is bemutatva azt a birodalmat, ahol legalább annyira igazi minden, mint amennyire virtuális. Igen, azt a helyet, ahol ha baj van, akkor mindenhol baj van.

1987. október 19-én, két hónappal a fentebb említett Tőzsdecápák bemutatója előtt minden eddiginél nagyobb volt a baj – a hírhedt Fekete Hétfőn nagyobbat zuhantak a részvények árfolyamai, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság első napján. A többség a számítógépes kereskedési rendszereket jelölte meg az összeomlás fő okaként, de a háttérben sok más probléma is volt.

Az egyáltalán nem emlékezetes 2014-es sorozat, a Ketten jegyben (Marry Me) alkotói, David Caspe és Jordan Cahan most ezen háttérproblémák „igaz történetét” mesélik el. A Fekete hétfő nyitójelenete az ominózus nap reggelén kezdődik a háborús övezetre emlékeztető Wall Streeten, ahova begördül egy meglehetősen ízléstelen vörös limuzin, amelyre aztán rögtön rá is zuhan egy öngyilkos bróker. Az arcát persze nem látjuk, de a kamera gondosan ráközelít a nyakkendőtűre, hogy aztán az „Egy évvel korábban” felirat után meg is legyen az első rejtély.

Nem túl elegáns, de legalább százszor látott felütés ez, és sajnos az egész epizód ezzel küzd.

Nem véletlenül kezdtem Oliver Stone és Martin Scorsese filmjeivel, a Fekete hétfő nagyon hasonló úton indul el: pörgő dialógusok, tempós történetmesélés, korhatáros humor, csak éppen az a súly nincs mögötte, ami az egésznek értelmet ad. Pedig ez itt most tipikusan az a téma, amit komolyan kéne venni ahhoz, hogy viccelni lehessen vele.

Pedig minden adott lenne. Ott van például a remek stáb: a nagymenő, de még többet akaró Mo szerepében Don Cheadle kiváló, aki remek társat kapott a töketlenkedő újoncot játszó Andrew Rannells személyében – és akkor még nem is említettem Regina Hallt, aki az egész ékköve. Szóval van itt alapanyag, csak valamit kezdeni kéne velük.

Mindenki valamilyen, de senki nem sokféle, és a bevezető epizód nem is mutatja jelét, hogy megindulnának a több dimenzióssá válás útján.

Amit pedig mutat, az inkább egy közepes szappanoperába való. A rendíthetetlen keménylegény, aki titkon szerelmes a lányba, vagy a közröhej tárgyává tett zöldfülű, aki a sarkára áll? Ugyan már, ezek a klisék döntik romba a tőzsdét? És akkor ez még nem is a legrosszabb, mert ahhoz még nagyobb írói bravúr kell, hogy minden jó poént agyoncsapjanak valamivel, ami legfeljebb egy kollégiumi buliban rögzített YouTube videó színvonalán mozog. Például a monitort árgus szemekkel figyelő kolléga vállára csapni a péniszünket vagy beletüsszenteni egy ásító szájába. Nos, egyik sem nevezhető minőségi viccnek, és bár a nyolcvanas éveknek tényleg megvoltak a nevetséges velejárói, mostanában túl sokan figurázták ki azokat, így ezek mostanra már csak egy sokszor hallott vicc erejével hatnak. Mert ez az, amivel még játszani szeretne a sorozat, a retrófaktorral, de a menő számítógépeken túl ezen a téren sincs túl sok látnivaló.

Szóval itt van valami, amiben van egy sor jó dolog, de amiben ugyanannyi rossz is van. A kérdés, hogy a későbbiekben merre billen majd a mérleg nyelve. És még ennél is nagyobb kérdés, hogy hány néző fogja ezt kivárni?

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com