Sorozat

A Himaláján senki nem hallja a sikolyod – Black Narcissus

Frusztrált apácák a Himalája magányában – ami 1947-ben finom lélektani dráma volt, az 2020-ban, a Black Narcissus sorozatváltozatában a nunsploitation határára sodródik. 

1947-ben Michael Powell és Pressburger Imre csodát teremtett. A különutas, az Egyesült Királyságban alkotó rendezőpáros közvetlenül legnagyobb közös sikerük, a Piros cipellők előtt dolgozta fel az Indiában felnőtt brit írónő, Rumer Godden regényét, amelyből egy testet-lelket behálózó filmalkotás született. A Fekete nárcisz nagyon finom mű, ami mégis a bőrünk alá hatol és elbájol – aztán elhozza az elkárhozást a számunkra és a főszereplő apácák számára is. A rémisztően gyönyörű, pszichedelikus fényekkel és megtévesztően élethű, festett díszletekkel operáló film egy maréknyi brit apácáról szól, akik azt a küldetést kapják, hogy alakítsanak ki egy kolostort a Himalája lábainál egy ősi indiai palotában – a mágikus környezet és a férfikísértés azonban előhozza a frusztrációikat, és a klasszikus kaland- vagy horrorfilmes narratívához hasonlóan egymás után dőlnek ki, roppannak össze.

A filmmániás Powell és a britmániás Pressburger különleges formába öntött, önkritikusan kolonialista, a female gaze-t a mai törekvéseket megszégyenítő módon érvényesítő filmje ma már félig feledésbe merült, pedig a brit karót nyeltség, a katolikus szigor, illetve az érzékiség és az övéktől gyökeresen eltérő indiai életszemlélet összeütközése a posztkoloniális világban is páratlanul izgalmas. A Fekete nárcisz sok más Indiában játszódó, nyugati filmhez hasonlóan bemutatja, hogy milyenek a britek, pontosabban a brit nők egy minden szempontból szélsőséges helyzetbe vetve.

A már amúgy is pazarul feldolgozott történet

tálcán kínálja magát a mai alkotók felé is, hiszen számtalan, ma újra fókuszba került kérdést érint. A nők életlehetőségei akár a nyugati, akár a keleti világban, a különböző kultúrák egymás mellett élése vagy szembenállása, az „elmaradott” térségekben végzett oktató-nevelő munka mind ilyen, hogy az olyan örökérvényű kérdésekről, mint a féltékenység, a megszállott szerelem vagy a kifelé vagy befelé való megfelelés ellentéte, ne is beszéljünk. Érthető tehát, hogy az FX ismét elővette Godden történetét, azonban a minisorozattá dagasztott Black Narcissus fájóan ötlettelen adaptáció/remake lett.

A projekt már azzal gyanút kelthet, hogy a dán Charlotte Bruus Christensen a rendezője, aki eddig mindössze egy rövidfilmet jegyzett direktorként, ellenben olyan filmek operatőre, mint A vadászat, a Fences vagy a Hang nélkül. A vizuális érzékenysége még jól is jöhetett volna, hiszen Powellék filmjének is ez az egyik legemlékezetesebb rétege, azonban a minisorozat nem aknázza ki az elmúlt bő hetven évben született új lehetőségeket, sőt, a CGI képekről sokkal kevésbé hisszük el, hogy valóban a Himaláját hozzák el elénk, mint a Pinewood stúdió szemkápráztató festményeiről. Az alkotókat – Christensen mellett a forgatókönyvíró is egy nő, Amanda Coe – tekintve hasonlóan érthetetlen, hogy a Black Narcissus kevésbé tűnik hiteles női történetnek, mint a férfiak által írt és rendezett, negyvenes évekbeli filmváltozat. Nem átélhetőbb sem a főszereplő Clodagh nővér, sem a mellé felnövő Ruth nővér megkísértése,

sem Clodagh flashbackekből kibontakozó múltbéli traumája.

Az írás és a rendezés mellett a színészek sem ugorják meg a filmváltozat sztárjai által magasra tett lécet. Gemma Arterton és Aisling Francoisi is kevés ötlettel, kevésbé erőteljes jelenléttel bír Deborah Kerrhez és Kathleen Byronhoz képest. És bár a Mr. Deant játszó Alessandro Nivola jobb színész, mint a régi változat David Farrarja, az árnyaltabb karakterábrázolás következtében elvész a figura Indiana Jonesos vagányságú bálvány státusza (ráadásul a sorozat egy villanástól eltekintve még sortos vagy kigombolt inges jelenetekkel sem provokálja a nővéreket, illetve az erre fogékony nézőket).

A majdnem kétszeres játékidő joggal veti fel a kérdést, hogy a minisorozat mit mélyít el, mit részletez a filmváltozathoz képest, a Black Narcissus azonban nem használja ki jól a bővebb kereteket. Néhány felesleges plusz szereplő mellett azt a manapság uralkodó remake-hozzáállást választja, hogy szájbarágósabb. Ez néhány ponton jól jön, hiszen kimond olyan dolgokat, amiket a filmváltozat még nem tehetett/nem akart tenni, például arra vonatkozóan, hogy melyik apácának mi is a baja tulajdonképpen, illetve a palota előéletéről is egyértelműbb képet kapunk. Ettől eltekintve azonban Christensen és Coe csupán részletesebben megmutat olyan folyamatokat, amik a régi változatban is kikövetkeztethetők voltak. Így viszont elvész a felfedezés öröme, a finom utalások izgalma – összességében

a minisorozat sokkal kevésbé érint meg és húz be, mint a 1947-es film.

Ami a kötelező felfrissítésen kívül (az indiai szerepeket nem barnára mázolt britek játsszák, a csapatban egy fekete apáca is helyet kap) pozitív változtatás, az az árva indiai kamaszlány és a területen uralkodó fiatal uraság szerelmi szálának részletesebb, szebb és érzékenyebb bemutatása – cserébe jóval lezáratlanabbnak hat a melodrámába illő románc. Ahogyan a sorozatverzió legnegatívabb változtatása is összességében a semmibe vezet. Ez pedig a hallucinációs szál: míg a film beérte annyival, hogy a palota falaiból megfoghatatlan, az őrületbe taszító, sűrű hangulat áradt, a sorozatban Ruth nővér folyamatosan hallucinál a kolostor előző lakóiról, azaz az előző uraság háreméről. Érdekes, hogy idén így ez már a második olyan negyvenes évekbeli, brit kötődésű klasszikust feldolgozó adaptáció A Manderley-ház asszonya mellett, ami ezt a direktebb kifejezésmódot, az álmokat/hallucinációkat választja, így próbálva rálicitálni az eredetire – és ahogy ott, úgy itt sem indokolt ez a sulykolás.

A Black Narcissus ráadásul odáig megy a nyíltabb üzengetéssel és tetézéssel, hogy szinte nunsploitation lesz belőle: Clodagh nővér véres önsanyargatása és kicsit nyíltabban erotikus emlékei, Ruth nővér korábban jelentkező őrülete, a bevillanó képzelgések, a jump scare-ek, a sustorgás mind kétségbeesett kísérletek arra, hogy megteremtsék azt a nem evilági hangulatot, ami be kellene, hogy lengje a kolostort. Mindhiába: a sorozat steril marad. A Black Narcissus nem bosszantóan rossz, csupán új ötletektől mentes, gyengekezű, tehát érdektelen feldolgozás, ami szinte minden téren elmarad a ma is tökéletesen frissnek ható, megbabonázó hatású Fekete nárcisz-filmtől.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés