Sorozat

Sérti a fülem ez a hiteltelen beszéd – Bob Hearts Abishola

Szeretnél elkezdeni egy frankó, igazán vicces sitcomot? Unod a klasszikusokat és már kívülről fújod a Jóbarátok összest? Valami modernre vágysz? Jó, csináltunk egy toplistát az évszázad legjobbjaiból. Ez meg itt a Bob Hearts Abishola.

Chuck Lorre-t lehet szeretni és lehet utálni, és bár személy szerint az ujjam dislike-ra hajlik, legutóbbi meglepetés-sorozata, a Netflixes The Kominsky Method kifejezetten jó fogadtatása után még mindig nem hajlott vissza, mégis adtam egy naiv esélyt a modern amerikai sitcom (remélem, még sokáig) koronázatlan királyának. Kár volt, hiszen minden csoda három napig tart, a kudarcos Disjointeddel újból kezdődő hét szűk esztendő folytatódik.

Hogy is kezdődhetne egy futószalagról, ügyes kisegítő munkások keze alól kigördülő tucat-amcsi-sitcom? Hát persze, hogy egy fingós viccel. 

Ha lenne kardom, beledőltem volna, de nem volt, így mazochista hajlamaim kielégítésére maradt a hátralévő 20 percnyi rezümé a „hogyan butítsuk el még jobban a nézőket” című doktori disszertációból. Nehéz gondolatokat alkotni egy olyan sorozatról, aminek ideája, hogy ne legyenek gondolatai. Viccesnek találja magát, és azt is egy ötéves értelmi szintjén. Okoskodik, mint egy neves teoretikus, közben csak egy halvány fekete humoron szocializálódott részeg bölcsészkaros. Forgatókönyvként adja el az osztályfőnökire írt kutyarágta házi feladatát.


A Steven Seagal irigységét is kiérdemlő arckifejezésem 20 perc alatt kétszer mozdult meg, sokkal inkább: torzult. Először akkor, amikor a nigériai Abishola (Folake Olowofoyeku) nővér kezei között épp meghal egy páciens. A halottat „kezelő” doki két fibrillálás után, válla felett elhinti a halál időpontját, teátrálisan lehántja kesztyűit, majd az ott maradt nővérek elsütnek egy-két geget, hogy ez az ipse mekkora hímvessző. A Dokik, minden idők egyik legjobb vígjátéksorozata bizonyítja, hogy nincs komédia dráma nélkül. Már-már elmebeteg humorral, absztrakcióval és fantáziával űz gúnyt a kórház-zsánerből, de legalább ennyiszer tudunk könnyezni az érző lelkű bolondok pácienseik eltávozása miatti bánatán.

Nem azt kérem, hogy Vészhelyzet-szintű melodrámába csapjon át, csak azt, hogy ne legyen érzelmileg analfabéta. 

A második alkalom a műfaj jellegzetes, utolsó másodperces részösszegző csattanója volt. Csodák csodájára ez már mosoly volt részemről, de gyorsan lehervadt. Abishola tehetséges fia futó akar lenni, de anyja orvosi pályára szánja. E konfliktus tetőpontja, amikor az igazgatóiban kiderül: a fiút egyik osztálytársa (helyzetkomikum, hogy egy afroamerikai srác) “dzsungelribancnak” csúfolja, mire ő hozzávágott egy széket. A helyzet egészen vicces, a megoldásig. Anyuka azt tanácsolja fiának, legyen futó, hiszen nem tudni, hogy legközelebb kihez vág széket, így pedig kapóra fog jönni. Ezzel, kontextusából kiragadva még nem volna egetrengető probléma, de a széria üzeneti mezejébe ágyazva elszomorító. 

A Bob Hearts Abishola szereplőgárdája nem klisés, hanem inkább érthetetlenül idejétmúlt. Abishola nénikéje (Shola Adewusi) és bácsikája (Barry Shabaka Henley) úgy viselkednek, mintha a 20. század apartheid sújtotta Dél-Afrikájában élnének: rettegnek a fehér embertől, mint ördög a tömjéntől, de azért bohókásan feszítenek a kanadai importzokniban, mert sokkal jobb, mint az övék. A textilt Bobtól (Billy Gardell) kapta Abishola, akit a megélhetés rabigája tart távol a boldogságtól. Azt pedig már a Harry Potter óta tudjuk, hogy a testi-lelki-egzisztenciális szabadságához egy 90%-os poliészter zoknin keresztül vezet az út. Úgy tűnik ugyanis, hogy a feketék becsülete eddig tart, hiszen a barátnője (Gina Hashere), miután büszkén, afrikai nyelvjáráson köszöntik egymást, el is mondja neki, hogy

egy nőnek az ő korában nem szabad válogatósnak lennie, még akkor sem, ha egy fehér, szívbajos üzletemberről is van szó, sőt, ez csak hab a tortán.

Az efféle, Lorre-szintű felszínesség persze nem egyedülálló eset, a nemrég véget ért gigaműve, az Agymenők egyik főgyíkja, Rajesh is hasonló cipőben, pardon zokniban járt. Az összes létező indiai sztereotípiát lelkében hordozó csillagász karaktere leginkább Kunal Nayyar alakítása miatt és a többi balfékkel fennálló kémia miatt volt imádni való. Ez a helyzet a Bob Hearts Abisholával is: a színészek igazán igyekeznek kihozni a maximumot, noha nincs igazán miből.  Ez nem egy történet, csupán egy „Bakik és kivágott jelenetek” montázsvideó a „Hogyan legyél polkorrekt” csatornán.

Kiskamaszként pedig még jókat röhögtem produkcióin, a Dharma és Gregen, a Két pasi meg egy kicsin, néhanapján még a Mike és Mollyn is, ám az évek múltával és a hazai, kisebb kereskedelmi tévék állhatatos ismétléseinek köszönhetően megértettem a Lorre-effektus esszenciáját. Egyazon poén végtelen permutációját és a hasraütés következetességével megírt epizódok céltalanságát. Csupán kóvályognak, mint gólyafos a levegőben, így kristálytisztán elkülöníthetők a minőség vígjátékoktól, mint a Dokik, az Office vagy a Modern család, amelyeknek a Bob Hearts Abishola egy szerencséjére kimondatlanul próbál elegye lenni. Gladiátorversenyek bírájaként mondok ítéletet a nem is annyira harcos, inkább csak eltévelygő paraszt felett: Dani Dislike Bob and Abishola

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com