Sorozat

True crime podCOST – Bodkin

Bodkin

Lehetnek-e személyiségi jogai egy közösségnek? Hol van a határ az alapos újságírás és a sztorik alanyainak lelketlen kizsákmányolása között? A Netflix Bodkin című krimisorozata egy apró ír városkában keresi a választ arra, mibe is kerül igazán egy podcast, no meg arra, mi történt három eltűnt személlyel egy 20 évvel ezelőtti szüreti fesztiválon.

Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évek elhozták a true crime történetek és a podcastok aranykorát: a két önmagában is sikeres fogalom ráadásul csak még jobban felértékelődik, amikor összeteszik őket. Az internet roskadásig van true crime sztorikkal, amelyek egy részét pont a Netflix hozza el hatásvadász sorozatokba csomagolva, a másik részét azonban amatőr detektívek próbálják meg felgöngyölíteni. Utóbbiak legtöbbször podcast formájában.

Csak idő kérdése volt, mikor lovagolja meg a trendet a mozgóképes világ is. A filmes és sorozatos kánon szép iramban szolgáltatja az alkotásokat, amelyet vegyítik a true crime és a podcast szerelmét, természetesen fikciós bűntényekkel a középpontban. Gondoljunk csak a Kaley Cuoco főszereplésével készült Igaz történet alapján-ra vagy B. J. Novak első filmes rendezésére, a Bosszúra. Persze a sort magasan a Gyilkos a házban vezeti, amely A-listás sztárokkal és bájos humorral közelít a tematikához.

Vele szemben a Bodkin a zord, de mégis mesés ír tájjal, Will Forte-val és néhány meglepően elgondolkodtató kérdésfelvetéssel gazdagítja a krimisorozatok kínálatát.

És az alapötlet nem is lehetne ígéretesebb. Gyönyörű ír kisváros, az ír és az amerikai kultúra találkozása, hagymaként lebomló részletek az igazság körül, angolnákat feketén tenyésztő gengszterek, spát üzemeltető apácák: mindez egy kelta hagyományokat megidéző misztikus fesztivál előnapjain. Erre jön a true crime podcast és általában az újságírás morális oldalának megkérdőjelezése, és máris az év egyik legjobb sorozata lehetett volna a Bodkin. Nem lett az.

Bodkin

A titokzatos húsz éves rejtély egy, a Halloween eredetét adó szüreti fesztivál, az ír Samhain idején történt, amikor is három embernek veszett nyoma egy kisvárosban. Ide érkezik Londonból egy ír oknyomozó újságírónő (Siobhán Cullen), aki éppen parkolópályán van a The Guardian című újságnál, mert legutóbbi sztorija tragédiához vezetett. Főnöki utasításra indul Bodkinba, ahol az Amerikából ideutazó, sikeres podcastos Gilbertet (Will Forte) és annak segítőjét, Emmyt (Robyn Cara) kell támogatnia a két évtizedes tragédia feltárása során.

Persze ahogy azt már számtalanszor láthattuk hasonló felállásokban, a szorosan összefogó közösség eleinte nem látja szívesen a triót, akiket egyszerű siker- és pénzhajhász kívülállóknak vélnek, akik vájkálnak a múltjukban és évtizedes sebeket tépnek fel. A valóság pedig nem is áll ettől távol. A három karakter ugyanis lépten-nyomon lop, csal és hazudik, beférkőzik az emberek bizalmába, miközben zsebükben ott csücsül a mikrofon.

És noha a Bodkin érezhetően – olykor már szájbarágósan – próbálja felvetni a nagy kérdést, miszerint a cél szentesíti-e az eszközt és az igazságot tényleg minden áron meg kell-e találni, a lassan csordogáló 7 epizód annyi hibát halmoz fel, hogy az érdekes koncepció teljesen elvész.

Ez pedig csak még frusztrálóbbá teszi a végeredményt, hiszen ha volt valaha helye és ideje annak, hogy megkérdőjelezzük a true crime műfaj morális és etikai oldalát, akkor az itt és most van. A (sorozat)gyilkosokról szóló végtelenített mennyiségű alkotással szemben sokszor teljesen jogosan felmerül az ítélet, hogy valójában újabb platformot és rivaldafényt kapnak a bűnösök, hiszen ezek legtöbbször róluk és nem az áldozatokról szólnak. Az anyagi haszonról nem is beszélve.

De a téma 2024 tavaszán azért is kiemelkedő aktualitást nyert, mert egy másik Netflix-sorozat, a Szarvasbébi kapcsán hasonló kényelmetlen érzése van a nézőnek, holott a felállás fordított. Itt az áldozat szemszögéből látunk egy évekig elhúzódó zaklatási ügyet, amely ugyan sokszor sikeresen teszi emberivé az elkövetőt, mégis azt érezzük, hogy valahol helytelen a sorozat léte. Hiszen van-e bárkinek joga egy másik ember beleegyezése nélkül világ elé tárni annak életét?

A személyiségi jog védelme egyébként is forró téma az internet és az MI korában.

Üdvözülendő tehát a Bodkint író és készítő Jez Scharf szándéka, az úton azonban annyi logikai, hiteltelen és bosszantó elemnek teszi ki a nézőt, hogy a végére egy egyszerű bólintással konstatáljuk a katartikusnak szánt morális tanulságlevonást.

Bodkin

Hiába a különleges körítés, a jó karakterek vagy a jó színészek, egy krimi műfajából adódóan legfontosabb alapja a csavaros, logikus és okosan összetett bűntény. A nyomozás akkor működik igazán jól, ha egyrészt a titkok felfedése valóban meglepő vagy meghökkentő a nézőnek, illetve ha azt érezzük, hogy a nyomozók – legyenek profik vagy amatőrök – megérdemlik a tudást, mert olyat láttak, hallottak vagy fedeztek fel, ami másoknak nem volt egyértelmű.

A Bodkin viszont – a karakterek mellett – itt hasal el, de nagyon. Nehéz eldönteni, hogy az ír kisváros rendőri csapatát azért mutatja-e be a sorozat teljesen inkompetensnek, mert az általános amerikai ignorancia fűti – noha a sorozat produceri cégeinek egyike ír –, vagy mert ennyire futotta a forgatókönyvből. Egy fél epizód megy arra rá, hogy a trió nagy nehezen, csellel és újabb betöréssel kinyomozza, hogy kié volt egy tóban talált autó. Nekünk pedig el kéne hinnünk, hogy a rendőrség ne tudná ezt lenyomozni pár nap alatt? Arról nem beszélve, hogy egy maximum néhány száz fős közösség egyértelműen tudná, hogy a város egyik legfontosabb posztján ülő személy milyen autót vezetett 20 éve. Ilyen már-már irritáló hibákból pedig sajnos halomszámra találunk a sorozatban.

És ez nemcsak általános frusztrációt szül, de azt is eredményezi, hogy szinte minden győzelem teljesen leértékelődik, amit az amatőr nyomozócsapat elér.

Ezzel pedig még távolabb löki őket a Bodkin a krimi és a true crime podcast kedvelőitől.

Azért még távolabb, mert sajnos a sorozat másik legfájóbb pontja a központi trió. Will Forte karaktere teljesen sablonos. A házassága romokban, egy nagy sikere után a következőt hajszolja, anyagilag csődben van, de szakmája ellenére ő testesíti meg az amerikai naivitást és bizonyos szintű álomvilágot, amelyet a sorozat éles ellentétbe állít a nyers és valós ír (azaz európai) látásmóddal. Gilbert – eleinte – tartja, hogy őt az emberi történetek érdeklik és nem a nyomozás kimenetele, miközben vele szemben áll Dove, aki a mintapéldája a megszállottságnak. Az őket kiegészítő Emmy szintén teljesen feledhető. Könnyen manipulálható, lelkes és fiatal, akitől ugyan több ízben hallhatjuk, hogy nem az, akinek tűnik és az emberek nem tudnak róla semmit, de a 7. rész végével sem derül ki, hogy ezek az utalások mire is vonatkoznak.

Bodkin

Térjünk azonban vissza Dove-ra, aki az egyik legelhibázottabban megírt karakter az elmúlt évek sorozatait tekintve. Siobhán Cullen alakítása ugyan megbízhatóan hozza a figurát, az azonban annyira ellenszenves, hogy olykor már nem hisszük el, hogy egy-egy mondatát vagy cselekedetét nem ellensúlyozza semmi. A nagy őszinteségbe bújtatott tiszta taplóság, amely a végtelenül sértő beszólások és az indokolatlan káromkodások mellett fizikai erőszakban is többször megnyilvánul teljesen elidegeníti a karaktert a nézőtől. A sorozatok legsikeresebb énközpontú karakterei, akik az általános emberi illem és jóérzés látszólagos teljes hiányában élik minden interakciójukat akkor működnek jól, ha vagy látjuk az esendőségüket és bepillanthatunk sokszor szánni való lelki világukba, vagy ilyen-olyan okból megbünteti őket az alkotás.

És bár a Bodkin papíron többszörösen is próbálja felmenteni Dove-ot a minősíthetetlen viselkedése miatt,

ezek egyrészt nem elég átgondoltak, másrészt nincsenek sem jó ütemben adagolva, sem megfelelő mennyiségben bemutatva, hogy ellensúlyozhassák azt, ahogy a Mátrix jelmezben fel-alá sétáló nő vérig sért mindenkit és minden etikai és jogi keretet áthág, hogy eljusson az igazságig. Amelyet nem mellesleg ő is csak egy újabb nagy sztorinak lát, nem a bűnfeltárás morális iránytűje adja a munkamorálját. Arról nem is beszélve, hogy hányszor meghallgathatjuk, mekkora profi újságíró is, miközben a sorozat folyamatosan az ellenkezőjét bizonyítja, amikor teljesen önkényesen dönti el, mi és ki érdemes a figyelemre, és korántsem követ minden lehetséges szálat, amely új információhoz vezethetne.

A legszerencsétlenebb ebben az, hogy a trió ellenére a Netflix sorozatának fókuszában Dove áll leginkább. Egy ellenszenves bully főszereplő pedig, amikor a másik két fontos szereplő is a legjobb esetben is csak felejthető, súlyosan rányomja a bélyegét egy alkotásra.

A Bodkin azért mindezek ellenére sem teljesen reménytelen, hiszen gyönyörű tájat és olykor meglepően emberi történeteket hoz el egy-egy mellékszereplő kapcsán. Főleg az elején pedig – noha nem feltétlen tudatosan – de ügyesen csinál viccet az Európába látogató amerikaikból, akik írek, olaszok, spanyolok, belgák, mert a dédnagyapjuk valaha ott született. Azzal is okosan játszik, hogy milyen sztereotípiákkal állnak az írekhez az amerikaiak. Noha ez utóbbi később csorbul, amikor a sorozat veszít az öniróniából és komolyan húzza rá ezeket az általánosításokat az ír közösség tagjaira.

Összességében tehát félresikerült a sorozat, amely nehezen tartja fent a figyelmet és az érdeklődést a nagyjából 45-50 perces részek folyamán. Will Forte nyitó- és zárónarrációi pedig már-már coelhói mélységekbe süllyednek. A Bodkinnál sokkal, de sokkal jobb hasonló sorozatok készültek az elmúlt évtizedben, úgyhogy bár érdemes lehet nekikezdeni, ha valaki megengedőbb az említett hibákkal szemben, de készüljön fel, hogy túlzásnak érződhet majd rászánni a szűk 6 órát.

A Bodkin a Netflix kínálatában látható.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com