Sorozat

Bruce Willis vs. Világvége 1:0 – Armageddon

armageddonA maják naptárára épülő világvége-elmélet legalább annyira bűzlik, mint Rocky Balboa zoknija a 12. menet közepén, rá építve pánikhangulatot kelteni pedig fele annyira sem megfontolt, mint részegen leanyázni Dolph Lundgrent.

Komolyan attól kellene félnünk, hogy egy fordulójához érő kalendárium ciklusváltása miatt összeomlik az univerzum? Az egyszerű asztali naptárak is relatíve gyakran érnek fordulóponthoz (hetente), illetve ciklusváltáshoz (évente), mégsem olvashatunk különféle elméleteket a Gergely-naptár önbeteljesítő jóslatairól. Talán azért, mert egy naptár nem jóslat. Különben is: fenyegethet bennünket bárki vagy bármi, amíg velünk van Bruce Willis?

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mi a teendő, ha lábunk alól elveszítjük a talajt. Szerencsénkre a filmtörténet túlélési tanácsokban bármikor a segítségünkre lehet. Első körben adja magát az Emmerich-féle 2012, azonban a megalomán német konklúziója nagyjából kimerül annyiban, hogy ha van családod, de nincs egymilliárd euród, és nem is vagy orosz, akkor nagy eséllyel túlélsz mindent, és némi képzavarral élve az éppen regnáló amerikai elnök valójában Noé sokadik reinkarnációja. Egyébként rövid matekozás és egy igényesen kivitelezett atlasz segítségével hamar rájöhetünk arra is, hogy nincs annyi víz a földön, amennyi a teljes bolygót elönthetné.

Sokkal érdekesebb a túlélés szempontjából Michael Bay Armageddonja. Nemcsak azért mert a világvége-jóslatok non plus ultrájának számító meteor-becsapódásra hozza el a gyógyírt, hanem mert Ibrahimović módjára végérvényesen felrúgja a racionalizmus óta tartó ostoba és naiv felfogást, amely szerint a tettet mindig a gondolkodásnak kell megelőznie. J. J. Abramsék forgatókönyve és a NASA munkatársai is tisztában vannak vele, hogy az idő szorításában a túlzott elmélkedés minden túlélés ősellensége, különben a cselekmény meghatározó részében valószínűleg nem olajfúró szakmunkásokat képeznének ki űrhajósoknak, hanem már tapasztalt asztronautáknak mutatnák meg, hogyan is kell fúrni.

armageddon-1998-03-g

A tett tehát mindennek a szülőatyja, félúton sosem szabad visszafordulni – hirdeti Michael Bay. Vésztervet is kell kieszelnünk, az sem baj, ha ez gyakorlatilag teljesen megegyezik az eredeti elképzelésünkkel, csak éppen más hajtja végre. Ezért szükséges két ugyanolyan felszereltségű űrhajót az égbe lőni. Tény, hogy nem szabad olyan önjelölt megváltóra bízni az expedíció vezetését, mint Chuck Norris, mert magányos farkasként badarság lenne elvárni a Texasi Kopótól, hogy a ráaggatott Istenszerepet beteljesítve egyedül elbánjon mindennel. Eközben a Freedom tagjai elől csak elvenné a játékidőt, Billy Bob Thornton fölöslegessé válna, és az Aerosmith zenéje is kiüresedne. Egyszerűbb a feladatot Bruce Willisre testálni, ő legalább kellően komoly arccal tudja elhitetni velünk, hogy nemcsak hogy számon tartják, ki a világ legjobb olajfúrója, hanem hogy egyenesen ő az.

A hatalmas blöffre épülő forgatókönyv ellenére a neves színészgárda és Michael Bay stílusa egyszerű, ám mégis magas hatásfokkal működő maszkulin akciófilmmé teszi az Armageddont. Az alapvetően bugyuta történetet, a kiszámítható fordulatokat hamar háttérbe szorítja a változatos robbantásokból, monumentális giccsből és az akciófilm hőskorára jellemző humoros beszólásokból álló dramaturgia, amely a tényleges játékidő alatt könnyűszerrel épít legendát Bruce Willis és csapata köré. Micheal Bay semmi váratlant nem húz elő tarsolyából, egyszerűen teszi a dolgát, és hisz abban, amit csinál: amit csak képes, azt felrobbantja, aki okoskodik, azt kiosztja.

armageddon 2

Az Armageddonból ki-ki könnyen levonhatja magának a tanulságokat, a tettrekészség mindenhatósága mellett a legegyértelműbben talán azt, hogy ha csak a Föld felé száguldozó meteorit nem kap gellert egy spárgázó Van Damme alakú napkitörésen, egészen addig nincs mitől félnünk, amíg köztünk van Bruce Willis. Örök érvényű tanács, hogy ha mégis bekövetkezik a legrosszabb, sose nézzünk a robbanásba, búcsúzzunk méltósággal, Aerosmith-t hallgatva.

Armageddon
színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 150 perc, 1998

rendező: Michael Bay
író: Robert Roy Pool, Jonathan Hensleigh
forgatókönyvíró: Jonathan Hensleigh, J.J. Abrams
operatőr: John Schwartzman
díszlettervező: Lawrence A. Hubbs, Bruton Jones
jelmeztervező: Magali Guidasci, Michael Kaplan
zene: Trevor Rabin, Diane Warren
producer: Michael Bay, Jerry Bruckheimer, Gale Anne Hurd
executive producer: Jonathan Hensleigh, Chad Oman, Jim Van Wyck
látványtervező: Michael White
vágó: Mark Goldblatt, Chris Lebenzon, Glen Scantlebury
adaptáció: Tony Gilroy, Shane Salerno

szereplők:
Bruce Willis (Harry S. Stampert)
Ben Affleck (A.J. Frost)
Liv Tyler (Grace Stamper)
Billy Bob Thornton (Dan Truman)
Steve Buscemi (Rockhound)
Will Patton (Charles Chapple)
William Fichtner (Wiliam Sharp ezredes)
Owen Wilson (Oscar Choi)
Michael Clarke Duncan (Jayotis Kurleenbear)
Udo Kier (Pszichológus)
Peter Stormare (Lev Andropov)

dr. Rókus Ákos

Rókus Ákos a PTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar szakpáron. 2012 óta a szerkesztőség tagja. Specializációja a zsánerfilm (különösen az akció, a western és a thriller), valamint a műfajelméleti kérdések.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!