Bár még csak az ötödik résznél jár, A törvény nevében már most beírta magát a sorozatok történelmébe. Az HBO saját gyártású krimisorozata első évadából ugyan még hátra vannak részek, de csalódni aligha fogunk benne.
A történet az elejétől kezdve két szálon fut: egyrészről nyomon követhetjük, ahogy 1995-ben két nyomozó, Martin Hart (Woody Harrelson) és Rustin Cohle (Matthew McConaughey) egy brutális, rituális gyilkosság elkövetője után nyomoz, másrészről pedig azt kísérhetjük figyelemmel, ahogy ugyanezt a két nyomozót 2012-ben kihallgatják, mikor az ügyet újra megnyitják. Bár annak idején elkapták a tettest, most úgy tűnik, nem a jó embert találták meg, hiszen újabb, szinte ugyanolyan gyilkosságot követett el valaki. A napjainkban játszódó történetszálban Rust már munkáját feladó, mélyen depressziós alkoholista, pedig anno még ő volt a rendkívül okos, bár kimondottan furcsa és magányos újonc a luisianai kisváros gyilkossági részlegén. Marty ezzel szemben nem sok változáson ment keresztül, legfeljebb csak kissé megkeseredett.
A két szál párhuzamosan fut egymás mellett, a kihallgatás során elmeséltek egy pillanattal később már flashbackként tárulnak elénk… egészen a negyedik részig. Innentől kezdve ugyanis az elmesélt történet és a bemutatott valóság ellenkező irányt vesz. Marty és Rust vallomásában már mást mond el, mint ami valójában történt. Ez az amúgy is feszültségekkel és rejtélyekkel teli sztori egy újabb nagy kérdést vet fel a nézőben: miért hazudnak az eseményekkel kapcsolatban? De még ennyi kérdőjel sem bizonyult elégnek az alkotók részéről. Valójában még az ötödik epizód felénél is felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon miről is szól ez a sorozat.
A cselekmény egyébként meglehetősen lassan bontakozik ki. Az egyes epizódok nincsenek tele akcióval, sokkal inkább a dialógusokra építenek. A néző folyamatos koncentrációra van kényszerítve, hiszen – nagyon úgy tűnik – minden egyes mondat jelentőséggel bírhat. A történet lassú folyása nagyon erős atmoszférát teremt, amire a vizualitás is ráerősít. A gyakran fakó, homokszínű képek melankóliát árasztanak magukból, akárcsak a hosszan kitartott kameramozgások, amik egyszerre adnak lehetőséget a hangulat átérzésére és a folytonos töprengésre. Az egész évadon átívelő szál és a Rust karaktere által képviselt filozofikus vonal miatt a célközönség itt egyértelműen egy intellektuálisabb réteg, ami ugyan kockázatos is lehet, de annyit már régóta tudhatunk, hogy az HBO nem igazán szokott mellényúlni, ha sorozatról van szó (gondoljunk csak a Drótra vagy a Trónok harcára).
Én magam néha szeretek erre a sorozatra afféle westernként tekinteni, ahol a vidéki kisvárosba érkező titokzatos hős, az igazság harcosa a „törvény nevében” próbál rendet tenni a porfészekben, azonban a város lakói mégsem fogadják maguk közé a furcsa, értelmes idegent. S mint az kiderül, nem is sikerül soha beilleszkednie. A környezet, a karakterek és a cselekmény maga is okot ad erre az áthallásra.
De miért is írtam azt, hogy A törvény nevében már most beírta magát a sorozattörténelembe? Egyrészt a színészek miatt. Hiszen itt történik meg az, hogy az egyébként fantasztikusat alakító Woody Harrelsont lemossa a pályáról Matthew McConaughey. Kis érdekesség ez ügyben, hogy eredetileg Marty szerepét szánták McConaugheynek, de nagy szerencséjére ő inkább Rustot választotta. Mindkét színész brillírozik saját szerepében, azonban Rust azért hálásabb feladat, mert a különböző idősíkokban teljesen más jellemet kell megformálni. A szépfiú szerepkörből 2011 óta lassan kikecmergő színész pedig tökéletesen teljesíti ezt a feladatot. Az idei év nagy sztárja is ő lehet, hiszen épp a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjra is nagy eséllyel pályázik, az itteni alakításáért pedig garantáltan be fog zsebelni pár elismerést.
Másrészt pedig az első évad negyedik részére örökké úgy fogunk hivatkozni, hogy „tudod, amelyikben hat percen át nincsen vágás”. Bizony, mindez tévében, főműsoridőben. Olyan hat perc ez, amit bármelyik nagyjátékfilmes rendező is megirigyelhetne. Minden izgalmas akciójelenet, ami az előző epizódokból hiányzott (már akinek), azt ebben a hat percben megkaphatjuk. Hihetetlen izgalom és feszültség, na meg persze az idegesség, hogy ezek után megint várni kellett egy hetet az új részre.
Mint az ilyenkor lenni szokott, az összes fórumon és blogon megy a spekuláció, hogy vajon ki lehet az elkövető, óriási összeesküvés-elméletek születnek, képkockáról-képkockára elemzik a látottakat. Minderre csak rátett egy lapáttal, hogy az író, Nic Pizzolatto így nyilatkozott: „Az első epizód – ha valóban nagyon figyelmesen nézed meg – elmondja az első hat rész 85 százalékát.” Viszont azt is megjegyezte, hogy ez a sorozat nem próbál meg túljárni az eszünkön, úgyhogy amondó vagyok, nem érdemes nagy elméleteket gyártani, inkább élvezni kell. (Mindezt egy kutatásra elvesztegetett egész nap után írom, szóval higgyetek nekem.) Ha pedig valaki attól félne, csak egy évadig tart az öröm, azt is megnyugtatom, hiszen az HBO már újabb szerződést kötött a következő évadra, bár sajnos (?) abban már másik két nyomozó fog a középpontban állni.
