Sorozat

Begombáztak a Grimm testvérek – Carnival Row

Mindenki megnyugodhat – ha már az Amazon nem tud –, van élet a Trónok harca után. Na meg A Gyűrűk Ura előtt. Ja, és persze a Downton Abbey mellett is. És bár írásban „élet”, kiejtve úgy hangzik, Carnival Row. Évadkritika.

Ami a valóságban a 19. század, az Burgue különös országának a hetedik. És amit manapság migrációs válságnak titulálnak, nos, azt az alternatív viktoriánus kor polgárai, de legfőképpen politikusai is annak hívják. Az emberek pedig épp olyan kapzsik, mint a történelem során bármikor. A tündérek világát előbb kizsákmányolták, majd magára hagyták.

A pusztításnak a nagy háború vetett véget. A béke azonban vágyálom, hiszen a harcok helyét a diszkrimináció és meghurcoltatás vette át. 

Travis Beacham neve nem mondható nézőcsalogatónak, hiszen eddigi legnagyobb dobásai a hányatott sorsú Tűzgyűrű-filmek és a kifejezetten förtelmes A titánok harca forgatókönyve voltak. Most ismét egy mitikus történet pattant ki a szürkeállományából, ami érdekes ugyan, de nem igazán eredeti. A Carnival Row-val egy olyan univerzumot igyekszik építeni, amelyben mitikus lények és átlagemberek élnek egymás mellett, meglovagolva gyermeki fantáziánk leghőbb vágyát. Azonban a klasszikus folklórtörténetek és valóságos(nak tűnő) világok találkozására már számtalan példát láttunk, mint a Grimm vagy az Egyszer volt, hol nem volt, de akár az Odaátot is említhetném, mint az urban és a dark fantasy műfajainak egyik legékesebb képviselőjét.

A prekoncepció tehát világos, a bökkenő, hogy az alkotó saját szándéka nem elég sarkalatos pont a történetben. A Carnival Row világa folyamatosan reflektál önmagára mind korrajzként, mind műfajként, azonban ahhoz, hogy egy kreált világ viszonyrendszere érthető legyen, körvonalazni kell a szabályokat, amelyeket a szereplők és rajtuk keresztül a néző követhet.

Hiába reflektál a korára, ha egy olyan világot teremt, ami nem létezik.

Ez a problematika akkor válik érzékelhetővé, ha a „high” és a „low” fantasy zsánerközi átjárhatóságát vesszük szemügyre. Míg a „magasfantázia” egy, a valóstól teljesen megkülönböztetett világba helyezkedik, addig az „alacsony” egy valóságos földön belül hoz létre egy fikciós mezőt. Átjárás persze van, amihez elengedhetetlen egy kapu vagy egy kapcsolódási pont, amellyel ez lehetségessé válik. Ezek lehetnek akár konkrét kapuk, mint amik a Harry Potterben találhatóak, vagy képletesek, mint az emigrált népek hite az Amerikai istenekben. Vagy – ami a Carnival Row esetében megoldás lehetett volna – lehetőség van a mitológia és történelem paralel időszerkezetére, mint a Good Omens esetében.

A Carnival Row viszont nemcsak felszámolja az emberiség történelmét, hanem egy másikat ír meg. Csak éppen az nagy mértékben függ a eltörölt históriától. A legendák és mítoszok köztünk élnek, tehát elképzelhető, hogy egy milliomos faun (David Gyasi) költözik kertvárosi értelmiségiek közé vagy egy harcos tündér (Cara Delevingne) egy törvényen kívüli banda berkeiben tör borsot a rendőrség orra alá. Ám mindeközben a tündérek földjét védő burgue-i katona (Orlando Bloom) amerikai polgárháborús viseletben masírozik. Az ország vezetője (Jared Harris) pedig parlamenti beszédben papol a monarchiáról a lapterjesztés egyik fénykorában. 

Így amikor a széria egy későbbi epizódjában egy mitikus és egy emberi lény együtt csodálkozik rá az elektromos áram prototípusára mint a civilizálódás egyik mérföldkövére, olyan csekély jelentőségű kérdések fogantak meg bennem a cselekmény kapcsán, mint a „hol?”, a „mikor?” és a „hogyan?”. 

Összességében persze nem ennyire rossz a helyzet. A Carnival Row látványvilága egyszerűen csodálatos. A helyszínekről csak a legélesebb szemű cseh mondaná meg, hogy ez bizony nem egy koholt ország, hanem Liberec városa. A részletes díszleteknek és a pazar CGI-nek hála egy autentikusnak ható 19. század tárul szemünk elé, az operatőr és vágó csapat munkájával kiegészülve

az első perctől az utolsóig a cselekmény sodrásában tart

Persze ehhez elengedhetetlen maga a cselekmény, amiből kapunk is bőven. A fő történetszálat, egy rendkívül feszülten tálalt misztikus erő, s vele egy rejtélyes, látszólag kapcsolat nélküli gyilkosságsorozat utáni nyomozást, több másik fest alá. Philo (Bloom) és Vignette (Delevingne) románca mint az identitáskeresés és annak felvállalása, Agreus (Gyasi) és Imogen (Tamzin Merchant) szociálpszichológiai küzdelme a társadalmi integrációért és a Breakspear kancellár (Harris) vezette politikai ideológiák harca a végkifejletben megtalálják a közös metszéspontot, létrehozva egy ármányos és igazán „trónok harcás” sztorihálót. 

A Carnival Row, bár az elméleti dimenzióban megbicsaklik, a gyakorlati síkon azonban kárpótol. Záró képsoraiban újraértelmezi történetét, feltárva titkát, az ügyes forgatókönyves csavart a főhős, az antagonista és a protagonista szerepek kilétét illetően. Ha a már megrendelt második évad megtartja a misztikum és a feszültség színvonalát, és orvosolja a műfajából fakadó hibáit, úgy kitűnhet majd az átlagból.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com