Sorozat

Carradine után – Kung Fu

Kung Fu (2021), Olivia Liang

Az amerikai sorozatgyártók ötlettelensége már ott tart, hogy David Carradine sorozatokat remake-elnek. Noha az újra gondolt Kung Fu-nak papíron még lenne is létjogosultsága, az eredmény hervasztóan érdektelen.

Mindenki kungfu harcolt! Énekelte Carl Douglas a kínai középkornak emléket állító balladájában. A költő szavai azonban nem pusztán a múltat, de a dal születésének idejét is tökéletesen lefestik. Mert a ’70-es évek Amerikájában tényleg mindenki kungfut tanult.  Ez pedig főleg egyetlen embernek, bizonyos Lee Jun-fannak (ismertebb nevén: Bruce Lee-nek) volt köszönhető. 1973-as akció klasszikusa A sárkány közbelép valóságos kungfu mániát indított el. Az amerikai lakosság sosem látott mértékben csatlakozott különféle harc művészeti dódzsókhoz, Douglas megírta minden idők egyik „legfunkybb” slágerét, de még James Bond is karatézott egy kicsit a következő filmjében. Hogy Lee filmjeinek ilyen tetten érhető sikere és hatása volt, az különösen annak fényében ironikus, hogy egy évvel korábban még azért nem kapta meg – az egyes források szerint részben ő maga által kitalált – Kung Fu sorozat főszerepét,

mert a producerek nem hittek abban, hogy az ázsiai főszereplővel is sikeres lehet.

Az amerikai-kínai shaolin mester, Kain szerepét így végül az akkoriban harcművészetekhez egyáltalán nem értő, de legalább fehér David Carradine kapta. Carradine aztán három évadon és egy tévéfilmen keresztül járta az amerikai vadnyugatot, hogy vezekeljen eredendő bűnérét. Igen: nálunk sokan nem tudják, de az eredeti 1972 és 1975 között sugárzott Kung Fu egy western sorozat volt. Ha a kedves olvasónak a magánzó, vadnyugati Carradine helyett az rémlik, hogy a shaolin mester, rendőr fiával old meg bűntényeket a ’90-es években, akkor azért annyira nagyot sem téved. Ez utóbbi ugyanis a kvázi-folytatás A Kung Fu – A legenda folytatódik alapfelvetése volt (ezt adta anno nálunk az RTL Klub is).

Kung Fu (1972) – David Carradine

Az 1993 és 1997 között futó széria viszont már jóval könnyedebb hangvételben született. Vagyis fordítva: az eredeti Kung Fu-t – különösen a nálunk ismertebb második széria fényében – egy egészen komoly hangvétel jellemezte. Főleg a ’70-es évek átlagához képest. Noha a főszereplő whitewashing (amikor etnikumi karaktert fehér színész játszik) szereposztása ellen már akkor is jogosan tiltakoztak az ázsiai/kínai-amerikai színészek, a Kung Fu ennek ellenére egy társadalmilag meglepően érzékeny sorozat volt.

Exclipit módon foglalkozott Amerika hőskorának kicsit sem rejtett rasszizmusával.

Már a pilotepizódnak is az az egyik fő konfliktusa, hogy a fehér vasútépítő vállalkozót nem érdekli a kínai munkások biztonsága/élete. De a későbbiek folyamán is több rész foglalkozott (az ázsiain túl) a fekete vagy az őshonos lakosságot ért atrocitásokkal is. Bár a főszerepet (vélt) gazdasági megfontolásból fehér színész kapta, a sorozat rengeteg munkát biztosított olyan kínai-amerikai színészeknek, akik akkortájt ritkán jutottak szerephez (lévén, hogy kevés filmbe/sorozatba írtak ázsiai származású karaktert). Mindezeken túl a sorozat nagyban hozzájárult a ’70-es évek kungfu mániájához, és széles amerikai tömegeket ismertetett meg a shaolin kultúrával (az megint más kérdés, hogy a realisztikusnak induló sorozat az 1986-os tévéfilmre eljutott arra a pontra, hogy Carradine a „kungfu” erejével levitál, vagy madárrá változva szökik meg a cellából).

Kung Fu: A film (1986) – David Carradine

Aztán eltelt majd fél évszázad, és azt tapasztaljuk, hogy sajnos a rasszizmus nem maradt meg sem a vadnyugaton, sem pedig a ’70 években. Illetve, ami még meglepőbb, hogy az amerikai tévében/moziban – különösen a főszerepeket illetően – az ázsiai származású színészek még mindig eléggé alul vannak reprezentálva. Noha az elmúlt években egyértelmű javulás figyelhető meg e téren. Mind a Star Wars mind pedig a Marvel univerzum kapott/kapni fog fontos ázsiai szereplőket. A közelmúltban pedig több ázsiai főszereplőkkel készülő harcművészeti tévésorozat is indult (Into the Badlands, Wu Wei: Az öt elem küzdelme, de végre elkészült az Bruce Lee által kitalált Harcos, aminek eredeti ötletéből lopták a Kung Fu-t, állítólag). Ezek azonban többnyire fantasy/kosztümös sorozatok, és figyelembe véve a közelmúlt szomorú eseményeit – idén márciusban nyolc ázsiai származású nőt végzett ki Atlantában egy tömeggyilkos – tulajdonképpen

abszolút időszerű egy sorozat arról, hogy milyen ma ázsiainak lenni Amerikában.

Ekkor jött a leginkább az Odaátról és az Arrowverse esernyője alá tartozó DC szuperhős sorozatról ismert CW csatorna, hogy rebootolja a Kung Fu-t. És, hogy a diverzitás lúd is legyen minél kövérebb: az új változatban már nem csak ázsiai, de nő is a főszereplő.

Kung Fu (2021) – Olivia Liang

Persze megint más kérdés, hogy miért kell („genderbender” módon) újra gondolni egy olyan sorozatot, amiről mindenkinek egy dolog jut eszébe, és az még nem is feltétlenül a kungfu, hanem David Carradine (hogy róla mi jut az emberek eszébe, azt inkább hagyjuk). Persze ellenpéldának ott Walker, a texasi kopó remake ami Chuck Norris nélkül is a CW egyik legnézettebb premierjét produkálta (igaz, az érdeklődésben valószínűleg nagy szerepe játszott, hogy a közönségkedvenc, leköszönő Odaát főszereplője öltötte magára a cowboy kalapot, és az is látható, hogy az első rész óta annak a nézettsége is folyamatosan csökken). Ám, ahogy már írtam: az eredeti Kung Fu sorozat kiemelten foglalkozott (faji alapú) társadalmi konfliktusokkal, így nem lenne ördögtől való, ha ezen a címen futna egy olyan sorozat, ami a verekedések közben kiemelten foglalkozik az Egyesült Államok ázsiai származású lakosságát érő hátrányos megkülönböztetésekkel/rasszizmussal. Még, akkor sem, ha a sorozat történetének

semmi köze bármelyik Carradine főszereplésével készült Kung Fu szériához.

Az új sorozat főhőse, a mindenre ugyanazzal a szomorú tekintettel reagáló Nicky Chen (Olivia Liang), aki miután megunja anyja zsarnokságát, és ahogy mindenáron irányítania akarja az életét, elszökik Kínában, ahol egy shaolin kolostorban tanul három évig. Itt ismerkedik meg mesterével (Vanessa Kai), aki megtanítja neki: ő határozza meg a saját sorsát. Ám miután bérgyilkosok ütnek rajta a templomon, és Chen mestere is elesik a harcban, a lány kénytelen hazatérni. Amerikába visszatérve azonban nem csak a családjával kell kibékülnie, de a közösségét eluraló korrupcióval és bűnözéssel is kénytelen lesz szembeszállni. Miközben mestere gyilkosát sem hagyhatja futni. Már csak azért sem, mert utóbbi elrabolt egy nagy erejű, mitikus kardot is.

Ahogy az várható volt a 2021-es Kung Fu-t sokan előre lepontozták. Hiszen női főszereplős remake lévén, nyilvánvaló hogy egy véres szájú feminista propaganda is. Természetesen nem az. Na, nem mintha baj lenne a társadalmi témák bátor feldolgozása, de a sorozattal nem is ez gond. Főleg, mert a „feminizmusa” kimerül az élőszereplős Mulan erőltetett „girl power” kiszólásainak felvizezett, még inkább semmitmondó variánsaiban. Tehát épp az a Kung Fu legnagyobb baja, hogy messze nem elég bátor. Nem csak feminizmus terén, de minden más aspektusból is

egy színtelen-szagtalan, totálisan jellegtelen valami.

Legalábbis ami az első részt illeti. Egysíkú, sematikus karakterek keverednek szappanopera jelleggel elcsépelt konfliktusokba. A nyitó rész láthatóan túl sokat akar markolni: fel kell vezetnie a főhőst, megalapozni a mitológiát, bemutatni a családot és a közösséget sújtó problémákat. Emiatt igazán egyikre sem tud fókuszálni. Az eredmény pedig elnagyolt és kapkodó. Ami pedig a sorozat társadalmi vetületét illeti: szinte nincs is neki. Az első részben semmilyen releváns, vagy aktuális téma nem kerül elő (még csak említés szintjén sem).

Persze a CW eddigi is főleg a limonádé sorozatairól volt híres. Ezért talán túlzás is tőlük bármilyen komolyabb témát várni. Ennek hiánya nem is lenne olyan szembeötlő, ha cserébe egy szórakoztató, stílusos és látványos ponyva akciósorozatot kaptunk volna. De ez (egyelőre) nem az. A képi világ steril és lapos. Ennek és a folyamatos kézi-kamerázásnak köszönhetően a látvány néha már húsz éves szappanoperákat idézi. Ráadásul ritkán látni ennyire erőltetetten bevágott popszámokat. Ami pedig a címszereplőt, a kungfut illeti: sajnos abban is alul teljesít az epizód. A verekedések talán nem borzasztóak, de a mai tévés konkurenciához képest elnagyoltak, fantáziátlanok és súlytalanok.

A Kung Fu sorozatban ott volt, és talán valahol mélyen még ott is van a potenciál,

hogy olyan aktuális társadalmi témákkal foglalkozzon, amelyek manapság elkerülik az amerikai filmesek figyelmét.  Nagyon helyes, hogy meghaladtuk a yellowface és a whitewhasing káros hagyományait, és hogy az ázsiaiak is nagy számban lehetnek reprezentálva egy popcorn sorozatban. Csak éppen kár, hogy az erre hívatott sorozat nem igazán jó. Míg az eredeti Kung Fu a problematikus főhőse (és a shaolin hagyományok nem túl autentikus kezelése) ellenére is korának egy formabontó, egyedi és olykor meglepően komoly/okos sorozata volt. Addig a 2021-es változat nyitánya sajnos ezeknek egyelőre csak az ellentétét képes prezentálni: unalmas, elcsépelt és üres.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.