Sorozat

Felmentem az űrbe, de valaki más jött vissza helyettem – Constellation

Ismét az űrbe repít minket az Apple TV+. Ezúttal Noomi Rapace főszereplésével készült ígéretes sci-fi, amely a pszichothrillerrel is jócskán kacérkodik. A Constellation okosan – ha nem is végtelenül eredetien – járja körbe, hogyan is hat valakire, ha megjárja az űrt.

A kritika az első három epizód alapján készült.

A Constellation főszerepében nagyot alakító Noomi Rapace szerint az Apple TV+ a minőségi, kortárs sci-fi sorozatok zászlóshajója lett. És ha végignézünk a streamingcsatorna kínálatán, akár egyet is érthetünk a svéd színésznővel; az Apple hozta el nekünk A silót, az Alapítványt, a For All Mankindot és az Inváziót is az elmúlt néhány évben. Noha ezen sorozatok minősége nem feltétlen egyenletes, az biztos, hogy eszméletlen pénz és tehetség megy beléjük, ami azért általában meg is mutatkozik a végeredményen.

A Constellation pedig szinte minden értelemben csatlakozik a korábbi alkotásokhoz: gyönyörű látványvilággal, kivételesen jól eltalált zenével és erős színészi játékkal repít minket az űrbe, hogy aztán a földet érést követő káosz bemutatásával mutasson valami újat.

A kérdés csak az, mennyire sikerül ez neki.

Az X-Akták, a Totál szívás és a Fülledt utcák executive producere, Michelle MacLaren segédletével Peter Harness írta és készítette a sorozatot, amely erős felütéssel indít. Svédország egy északi pontján találjuk Jo-t (Rapace) és lányát, Alice-t, akik látszólag menekülőben vannak. A havas-jeges és végtelenül zord táj, valamint a csontig hatolóan kísérteties zene azonnal megalapozza a kényelmetlen érzést, hogy a két szereplő komoly bajban van. Ezt erősíti tovább egy, az autóban rejtegetett, látszólag asztronómiai szerkezet, amelyben valami különös anyag mozog.

Ezek után időt és teret váltunk: Jo egyike egy öt fős legénységnek, akik mind a Nemzetközi Űrállomáson dolgoznak és éppen egy küldetésen vesznek részt, amely nemcsak értékes információgyűjtést takar az űrséták során. Feladatuk az is, hogy visszahozzanak egy addig ismeretlen anyagot, amely úgy tűnik, hogy teljes oxigénhiányban sem pusztul el. Amikor azonban az űrhajó meghibásodik, elszabadul a káosz. A legénység egy része végül sikeresen visszajut a Földre, ahogy később Jo is. A nő azonban kezdi elveszíteni az eszét: hangokat hall, képzelődik, máshogy emlékszik a családjára, az otthonára. Ráadásul senki sem hisz neki, amikor azt állítja, hogy egy női űrhajós holtteste okozta a meghibásodást a küldetésen. De vajon tényleg ő őrül-e meg, vagy valami teljesen másról van szó?

A Constellation ügyesen egyensúlyoz az elme megbomlása és a háttérben folyó összeesküvéselmélet között, egyfolytában ide-oda billegtetve a mérleg súlyát.

A nézőt szinte végig arra késztetve, hogy gyakorlatilag mindent megkérdőjelezzen, amit lát. Jo változott-e meg az űrben töltött idő hatására? Mindenki más játszik-e vele, vagy valami természetfeletti erővel van dolga a karakternek, amely nem mellesleg másokra is hatással van? Mert a sorozat nyitánya thrilleres elemekkel építi fel a furcsa és (egyelőre) megmagyarázhatatlan szituációt, amelyben a szereplők hol megduplázódnak, hol pedig teljesen magukra maradnak egy-egy jelenetben.

A kettőség azonban már akkor is erősen jelen van a képi világban, amikor még csak találgatjuk, hogy pontosan mi is az, ami a szemünk előtt pereg. A sorozat elegánsan, noha olykor egy kicsit túltolva játszik el a karakterek megkettőződésével tükrök segítségével. És nemcsak az emberek, a tárgyak dualitása is fontos teret kap a képernyőn.

A Constellation az emberi kettőség természetességét keveri össze az űr misztikumával,

majd teszi még érdekesebbé azzal, hogy minderre ráépíti az emberi kapzsiságot és a hatalom próbálkozását, hogy a kínos igazságokat elrejtsék. A sorozat az első három rész alapján szinte teljes sötétségben hagyja a nézőt, ami egyrészt izgalmas élményt nyújt, másrészt szépen párhuzamot von az univerzum kiismerhetetlenségével.

Amennyire azonban bevonja a fantasztikumot és az űrkutatást övező technológiai kutatások már-már fantasztikus eredményeit, a sorozat hangsúlyt helyez a realitásra is, ezzel tartva meg az egyensúlyt. Érdekfeszítő látni például, ahogy az asztronautáknak meg kell küzdeniük a Földhöz való ismételt adaptációval. Nehezebben járnak, rosszabbul alszanak és gyógyszereket kell szedniük, hogy szervezetük minél jobban bírja a számukra új körülményeket. A visszatérés része az is, hogy családjukkal közösen az állomás területén, szovjet időkre emlékeztető épületekben laknak, amíg vissza nem nyerik erejüket.

A már-már lepusztult, egyszerű és idejét múlt közeg pedig ismét csak szöges ellentétben áll mind az űr végtelenségével, mind az űrkutatás technológiájával, amely a modern kor egyik ékköve.

Különös módon azonban ezek az egyensúlyra való vizuális és történetbeli törekvések csak tovább erősítik a zavarodottságot és a kérdőjeleket. Hiszen ha egyértelműen egy olyan alkotást nézünk, amely bevonja a természetfelettit, sokkal könnyebben fogadjuk el a darab fiktív törvényeit. Ha azonban állandóan kizökkent minket a sorozat, és hol a nyers valóság, hol pedig a teljes misztikum között lebegtet, jóval nehezebb kapaszkodót találni.

Ez játékosságot és izgalmat visz a Constellationbe annak ellenére is, hogy már annak egyes elemeit számtalanszor láthattuk hasonló sci-fik esetében.

Egyes karakterek elavultak és unalmasak, a sorozat kis túlzással egyelőre Jo és lánya, Alice karakterén kívül nem hoz igazán újat, ami a szereplőket illeti. Kapunk egy elhidegült férjet, egy, az űrt szintén megjáró, elvakult tudóst, valamint egy idősebb, orosz űrhajóst, aki kormányzati személyként kapcsolódik a történetbe, amikor kivizsgálják a meghibásodás okait.

A közel egyórás epizódok szintén olykor elnyújtottnak érződnek; egyértelműen a slow burn taktikát alkalmazza a sorozat, mégis profitálna belőle, ha egy kicsit jobb ütemben és rövidebb részekkel mesélné el a történetet.

Hibái ellenére is ígéretes sci-fi és thriller keverék lett a Constellation, amely ügyesen tartja homályban a nézőt. Schrödinger macskájaként szórakoztat, hiszen egyelőre minden esélyt megad arra, hogy kivételesen okos, átgondolt és tartalmas sorozat legyen. Egyszerre beszél(het) ugyanis a világegyetem és az emberi individuum kontrasztjáról, arról, hogy mennyire limitált is a tudásunk az univerzumról, valamint arról is, hogy mennyire megváltoztathat valakit az, ha megjárja az űrt. De ezek mellett szólhat arról is, hogy ismerhetünk-e bárkit is igazán, és hogy mennyire nehezen is viseljük, ha mellettünk valaki megváltozik. És persze itt van a „gonosz hatalom” szála is, amely az összeesküvés és a hibák eltussolása irányába is elviheti a sorozatot. Három rész után engem megnyert annyira, hogy biztosan vele maradjak a végéig.

Sorozatkritikánk az első három rész alapján készült.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com