Carl Sagan öröksége él: folytatódik a Kozmosz, ami most azt a kérdést teszi fel, hogy milyen lehetőségeket tartogat az emberiség jövője.
Idén ősszel lesz negyven éve, hogy a legendás természettudós, Carl Sagan a feleségével közösen elkészítette a Cosmos című sorozatot. A széria minden idők egyik legnépszerűbb tudományos dokumentumfilm-sorozatává vált, amelyet aztán férje halála után Ann Druyan 2014-ben folytatott. A Cosmos: A Spacetime Odyssey, amelyben immár Neil deGrasse Tyson volt a házigazda, gond nélkül képes volt felnőni a sagani hagyatékhoz, bemutatva azt, hogy a tudomány milyen utakat talált a két sorozat közt eltelt időben.
A Cosmos azonban soha nem feledte a múltat, a tudomány legújabb vívmányait mindig történeti kontextusba helyezte,
megismertetve a nézővel azt a hosszú utat, hogy jutottunk idáig. Így kapott kontextust és vált a laikusok számára is érthetővé, hogy mi minden – néha egész jelentéktelennek tűnő apróságok – kellett ahhoz, hogy eljussunk a sötét anyagig vagy a húrelméletig. És így tisztelgett a sorozat a tudomány néhai nagy úttörői előtt, akik nem nyugodtak bele abba, hogy „ez van”, abba pedig pláne nem, amit a hatalom érdeke diktált. Mentek előre rendületlenül, sokszor a saját egzisztenciájukat vagy életüket kockáztatva, hogy a jelen tudósai törhessék tovább az utat.
Mert erről szól a tudomány: mindent meg kell érteni. Mindent meg kell kérdőjelezni, és követni a bizonyítékokat, bárhova vezessenek is – még akkor is, ha azok nem várt irányba kormányozzák a végeredményt. És itt most a bizonyíték a kulcsszó, mert a teória csak teória marad. A profit és a mindenféle ideológia ihlette rizsa pedig csak rizsa. Pedig sajnos az utóbbiból van a legtöbb, de nincs új a nap alatt, ez mindig is így volt. A tömegek pedig csak akkor kapnak észbe, amikor már baj van, lásd a jelenünket megkeserítő járványt.
Túlnépesedtünk, túlhalászunk, túlvadászunk, túlkényelmesedtünk. Pusztítjuk az erdőket, a vizeket és a levegőt. Így kapott nevet a Kihalás Nagytermében eddig névtelenül álló ajtó, amely fölé a mai ember lett felvésve, és amely mögé mindennap bekerül néhány új élőlény, amelyek a mai ember tevékenységének köszönhetően kerültek be oda.
Persze a világ nagy részén látszólag semmi hatása nincs annak, ha örökre eltűnik egy orrszarvú vagy egy bálna,
de a természet egy nagy rendszer, ami egyre törékenyebb és törékenyebb lesz azáltal, ha kivesszük az építőelemeit. Csakúgy, mint a modern társadalom, és itt most újra hivatkozhatnék a jelenleg is tomboló vírusra. Előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor valami olyan tűnik el, ami mindenre közvetlen hatással lesz. Például a méhek. Nélkülük ki fogja megtermékenyíteni az erdők, mezők és kiskertek növényeit, hogy legyen zöldség és gyümölcs és eledel a növényevőknek?
Neil deGrasse Tyson felteszi ezeket a kérdéseket a Kozmosz: Lehetséges világok első két részében – mint ahogy felteszi David Attenborough is a legutóbbi két sorozatában –, és bár nem rózsás a helyzet, a sorozat alapvetően pozitív irányba tereli a diskurzust, megvizsgálva a kérdést, milyen lehetőségek állnak az emberiség rendelkezésére a közeli vagy a távoli jövőben. És itt most egyáltalán nem a klímaváltozás okozta kataklizma van előtérben, hanem sok más eshetőség is, amikor az emberiségnek mozdulnia kell.
Nyilván, ez még a nagyon távoli jövő, de a Föld nem lesz mindig a Nap azon zónájában, ami megfelel a bolygófelszíni életre. Sőt, Nap sem lesz mindig. Így működik az univerzum, létrehoz valami csodálatosat, aztán elpusztítja azt és kezdi elölről. Egy életforma pedig csak úgy lehet évmilliárdokon át sikeres, ha alkalmazkodik ezekhez a változásokhoz. Jelen állapotában az emberiség még képtelen erre, de ahogy a sorozat mondja, korábban már képesek voltunk erre kicsiben, akkor képesek vagyunk megtenni nagyban is. A polinéz szigetvilág így népesedett be, hogy az ember kiismerte a környezetét és volt bátorsága nekivágni az ismeretlennek, mikor úgy hozta a helyzet.
Most a lépték egy kicsit nagyobb, hiszen nem egy új szigetet, hanem egy új égitestet kell találnunk
– és ezek bizony piszok messze vannak. Ám a keresés folyik, a szakemberek évek óta vizsgálják már a földszerű bolygókat. Ezeknek a kutatásoknak a kulisszái mögé tekinthetünk be, természetesen most is megismerve minden folyamat tudományos hátterét – és megismerve a folyamat múltját.
Felkészül a jövő és kitárulkozik a múlt, miközben Neil deGrasse Tyson a tőle megszokott eleganciával mesél minderről. A megvalósítás sem ismeretlen. Újra repülhetünk a Képzelet Hajóján, és az utazás során különböző animációs technikák vagy élőszereplős jelenetek segítségével tárulnak fel a különböző korszakok, a múlt, a jelen és a jövő történetei és ezek kapcsolati hálója. Vagyis minden maradt a régi, csak a téma új. Éppen ebből a kitekintő jellegből adódik az új évad egyetlen negatívuma, már ha lehet annak nevezni, hogy ez most nem olyan epizodikus jellegű. Legalábbis az első két részen inkább érződött, hogy ezek most egy nagy egész részei, sem mint önálló szegmensek.
Ezt leszámítva a Kozmosz még mindig a tudományos ismeretterjesztés mesterfoka. Egy izgalmas, látványos, érdekes és közérthető természettudományos kurzus, amit öröm elvégezni.
A sorozat idehaza a National Geographic műsorán látható március 22-től.
