Sorozat

Újrahangszerelve – Cowboy Bebop

Élvezetes sci-fi / akció / komédia kiváló szereplőkkel: a Netflix Cowboy Bebop sorozata nem ér fel az anime gyönyörű, kaotikus harmóniájához, de pop-hangulatú cover verzióként jól sikerült.

Csoda lett volna, ha a Netflix Cowboy Bebop adaptációja elérte volna az eredeti anime nagyszerűségét: Shinichiro Watanabe 1998-as sorozata minden idők egyik legjobbja; az adaptációtól csak annyit remélhetünk, hogy önmagában élvezhető legyen.

Sikerült: a 2021-es Cowboy Bebop jó kis cover verziója az eredetinek.

Az 1998-as Cowboy Bebop című anime-sorozat Shinichiro Watanabe rendezésében egy kissé őrült, ám annál színesebb jövőt mutatott be: egy Spike Spiegel nevű fejvadász és szedett-vedett csapatának kalandjait Naprendszer-szerte. A Bebopot a legjobb anime-sorozatok egyikének tartják, igen jól szerepelt a nyugati közönség és kritika előtt is. Egy egész estés anime is kiegészítette (Cowboy Bebop: The Movie, 2001). Az élőszereplős produkcióról csaknem tizenöt éve pletykálnak: 2008-2009-ben úgy tűnt, hogy a 20th Century Fox gyártja le Keanu Reeves főszereplésével – ami jó ötletnek hangzik, de a stúdió állítólag sokallotta a költséget. Most pedig, amikor a streaming-platformok közötti harc, valamint a mozi és a kisképernyő még nagyobb háborúja idején minden stúdió kapkod a kiszipolyozható IP (meglévő szellemi tulajdon) és a lehetséges franchise-ok iránt, a Netflix csapott le a lehetőségre.

Oly sok anime-adaptációval szemben a 2021-es Cowboy Bebop nem csúfolja meg az eredetit. Tisztelettel készült: Hajime Yatate, az anime alkotja íróként vett részt a csapatban; Shinichiro Watanabe tanácsadóként szerepelt; a sorozat zenéjét Yoko Kanno, az eredeti, legendás zeneszerző vállalta, és az anime alkotója, a Sunset Inc. felügyelte a gyártást executive producerként (a sorozat írója Christopher Yost, a showrunner André Nemec). A tisztelet érződik a végeredményen.

A 2021-es Cowboy Bebop nem lusta másolat, hanem elismerésre méltó, önálló erőfeszítés.

Az új sorozat minőségét a főszereplők alapozzák meg. Ez az élőszereplős forgatás legnagyobb előnye: bármekkora kultfigurává váltak is az anime szereplői (és szinkronhangjaik), az élő csapat felülmúlja őket. John Cho, Mustafa Shakir és Daniella Pineda oly mélységet – érzést, hátteret és nüanszt – ad a figuráknak, amire az anime, korlátainál fogva, nem képes. Az élő Spike Spiegel nem csak látványában háromdimenziósabb a rajzolt figuránál; hasonlóképp teljesedik ki a karakter egésze – és át is alakul. Mert az alkotóknak dönteniük kellett az eredeti szereplők minél hűségesebb lemásolása és a saját iteráció megalkotása között, és az utóbbit választva döntöttek helyesen.

Míg az animében Spike 27 éves, Faye 23, Jet pedig 33, az új sorozatban a felnőttkoruk derekán járnak. Ez lehetőséget ad kiforrottabb, az anime-sablontól elemelkedő személyiségek megteremtésére és mélyebb élettörténetek felvázolására – és felnőtt magabiztosságot is ad a karaktereknek: John Cho olyan önbizalommal áll az ellenségei előtt, amit egy huszonéves színész nehezen lenne képes átadni, ugyanez igaz a többiekre is. Persze az árnyoldallal is számolni kell: Spike harcművészete túlzásnak hat az apakorú karaktertől (az anime langaléta főszereplőjének széles ívű mozdulatai jóval természetesebbek); Shakir sincs hús-vér mivoltában akkora harci medve, mint a rajzolt karakter.

A legtöbbet Faye halványodik: az ő figuráját még az anime konvencióin belül is extravagáns hangulatokkal, gesztusokkal és arckifejezésekel áldották meg; ha egy élő szereplő a felét hozná csak, már az is hiteltelen lenne.

A jó színészi játék azonban nem tökéletes. Faye Valentine karaktere túl sokszor csúszik át a cinikus nő szerepéből eltúlzott, szemét forgató tinilánnyá: Daniella Pineda eszköztára lehetne visszafogottabb is. A Vicious-t alakító Alex Hassell pedig a ripacskodásig gonosz.

A kiváló szereplőgárda az egyetlen, ahol az élőszereplős sorozat túltesz az animén, más téren nem ér fel az eredetihez. A párbeszédek például problémásak. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az (élő sorozatoknál kötelező) egyórás, azaz nettó 50 perces forma jót tesz a szériának; amit a húszperces anime hatékonyan elintézett egy mondattal, az itt a szükségtelenbe nyúlik – amikor például Asimov (mindkét sorozatban az első rész díler főgonosza/célpontja) a Red Eye drogot mutatja be, az az animében egy tömör mondatnyi jelenet volt, míg itt egy felesleges párbeszéden át húzódik és nem ad többet. Minduntalan túl is magyarázza magát a szöveg.

A sorozat természetesen tömve van referenciákkal

– vagy egyszerű átvétellel – mind a tárgyi világban (a Bebop hajó, Spike űrrepülője…), mind a cselekményfordulatokban (Asimovék kalandjának vége), mind a szimbolikában (a vörös rózsa, a paprikás húsos tészta hús nélkül…); olykor nem könnyű eldönteni, hol a határ a kötelező átvétel, a kedves homage és a csupasz fanservice között. Amikor a sorozat újít – például az eredeti anime öko-terrorista materfamiliasának sorsában –, az viszont többnyire kiszámítható fordulatot jelent; sok az olyan végkifejlet, ami az epizód közepétől kezdve világos.

A látványtervet illetően nincs ok panaszra, de nem is olyan emlékezetes, mint az anime megoldásai.

Nagy költségvetés ugyan nem látszik rajta, de azért kiválóan fényelt képek gyönyörködtetnek el egy olyan univerzum látványában, ahol az ember meghódította a Naprendszert, de ahol a callistói utcák ugyanolyan szemetesek, mint egy földi favela. A sci-fi műfaj esztétikájához nem ad újat a sorozat, mert a poros utcák és a high-tech kontrasztja már réges-régen a műfaj egyik alapvető sablonjának számít, ami pedig a western és a sci-fi keverékét illeti: khm, húsz évvel ezelőtti Firefly – de a felhasznált elemek legalább jó minőségűek.

Még kevesebbet ad a sorozat a sci-fi műfaj tartalmához. Minden cselekményszála másolat, minden történetbeli megoldása derivatív – olykor más zsánerekből kölcsönvéve, de éppoly fantáziátlanul.

A Cowboy Bebop anime-sorozat egyedi – ez a kulcsszó: szerzői, megismételhetetlen – keveréke volt a rajzfilmes abszurddal és komédiával ötvözött, sci-fi / akció formában megjelenített melankolikus létkérdéseknek; az örök balszerencse úgy üldözte a saját múltjuk elől is állandóan menekülő főhősöket, hogy egy-egy vidám pillanatra (vagy a körülöttük állandóan megnyíló szürrealitáson való elcsodálkozásra) azért mindig volt idejük. Nem is beszélve az intellektuális gazdagságról – amiről így írt a kritikánk: „többszörös intertextualitás, a részek zeneisége és a stílus- és műfajkonfúzió (…) a részeket áthatja a filozófiai többletjelentés és a visszafogott eszmeiség, mely új, alternatív világokat, életlehetőségeket és sorspályákat kínál.

Élesen szemben áll ezzel a gyönyörű komplexitással a 2021-es sorozat egyszerűsége.

A netflixes Bebop néha tragikus, néha komikus, néha izgalmas, néha pedig pofátlan kölcsönvétel különböző zsánerekből (ó, az örök porsárga Tijuana western-világa, a fény-árnyék kontrasztos film noir a kemény zsaruval és az ő áruló partnerével, a gengszerfilm félhomályos bárjában éneklő femme fatale…) – de egyszerre mindig csak egy dolog, nem áll össze egésszé.

Hogy az új sorozatot ezzel együtt is élvezetes nézni, az elsősorban a kiváló szereplők, és másodsorban a Watanabe eredetijéből átemelt örökséggel való tiszteletteljes bánásmód eredménye. Ez a kettő elég is egy jó minőségű, saját jogán értéket jelentő produkcióhoz.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés