Pandúrból lesz a legjobb migráns – Kojot: Minden határon túl

Michael Chiklis a Kemény zsaruk gátlástalan főszerepe után a Kojot: Minden határon túlban (Coyote) elindul az empátia útján, mely a Mexikó és Egyesült Államok közti határ déli oldalára vezet. Pilotkritika.

A sztereotípiák kialakulásának evolúciós okai voltak: a jelenségek, sémák felismerése vezetett a memória kialakulásáig, később a kultúrákat és társadalmi csoportokat is ezek mentén voltak képesek elkülöníteni egymástól. A sztereotípiák szükségesek voltak ahhoz, hogy az ember eljusson arra a kognitív szintre, ahol most tart. Ahogy napjainkban használjuk ezt a kifejezést, szinte csak pejoratív és kirekesztő témákat jelölünk vele. Jellegzetesen a sztereotípiák használatának túlkapásait, ilyen esetben a hátrányos megkülönböztetéssel járó szexizmust, vagy sorozatunk egyik tárgyalt témáját, a rasszizmust.

Ha van két „izmus”, ami ellen a nyugati világ ma küzd – és nem politikai ideológiák –, valószínűleg ezek azok. A társadalomban megerősödtek ezek a törésvonalak, a bőrszín vagy származás alapján történő előítéletek azonban velünk lesznek még egy ideig, amíg nem tud közösségként egymásra tekinteni fekete, fehér, barna és sárga bőrű ember. Amíg nem éreznek szolidaritást a másik helyzetével, képtelenség árkokat betemetni, bár a hollywoodi gépezet napjainkra sokszor belekap az egyik oldal hibáztatásába és a másik szentté avatásába.

Gyakran rétegek nélküli, eredendően gonosz szereplőkként mutatják be a rasszista karaktereket, akik korszerűtlen viselkedésükkel – és hajszálaik közül kibújó szarvaikkal – keserítik meg a társadalom, és főként a kisebbségek mindennapjait. Nagyon ritka, ha napjainkban valaki le mer ereszteni egy szondát a rasszista ember lelkébe, hisze

úgy már nehezebb démonizálni valakit, ha megismered az összetevőket

és látod, milyen defektusok, traumák, problémás élethelyzetek és rossz döntések vezettek oda egy személyt, hogy lenézzen vagy bekategorizáljon egy másik embert pusztán a bőrszíne alapján.

Két rettentő sokat szidott Oscar-fődíjas film volt az utóbbi húsz évben, mindkettőnél a rasszizmus tematikáját próbálták egy több oldalról megvilágított, kevésbé szokványos módon bemutatni. Az Ütközésekben minden az előítéletek körül forgott, az egyik legemlékezetesebb karakter pedig a Matt Dillon által alakított gusztustalan féreg rendőr volt, aki nem csak a feketékkel bánt méltatlanul, de a nőkkel szemben is bántalmazó viselkedést tanúsított. Mégis a film egyik csúcsjelenetében ő kénytelen azzá a hőssé válni, aki az áldozatát, és kicsit magát is, megmenti. A Zöld könyvben pedig egy rasszista olasz és egy fehérekkel igencsak szkeptikus fekete barátságát figyelhettük meg, melyben rengeteg politikailag inkorrekt adok-kapok szövegelés is szerepelt. Ott kölcsönösen változtatták meg az egymásról és magukról kialakított képüket.

A Kojot: Minden határon túl című tévésorozat szereplője ugyancsak egy rasszista karakter, de a történet jelzi működésének indokait. Ben Clemens (Michael Chiklis) három évtizedet húzott le az USA-Mexikó határőrségnél, és fordította vissza az illegális bevándorlókat. Hitt benne, hogy a törvény szent és sérthetetlen – hinnie kellett, különben hogyan birkózott volna meg azzal a kognitív disszonanciával, amit egy menekülő emberrel való együttérzés jelentene. Clemens ahhoz, hogy munkáját jól végezze, szükségszerűen rasszistává kellett válnia: nem bánhat kesztyűs kézzel senkivel, aki mexikói és nem a jogilag kijelölt útvonalon érkezik.

Ám ahogy nyugdíjazzák, az eddig berögződött reflexek elkezdik érvényüket veszteni.

Bennek ugyanis dolga akad Mexikóban, egy elhunyt kollégája lakóhelyet igyekszik felújítani, hogy annak özvegy felesége pénzzé tehesse. A határon túli kirándulás során azonban Clemens összeakasztja a bajszát a helyi keményfiúval, akinek barátnője a férfinál keres menedéket. Ben rájön, félre kell tennie a törvény betűjéhez való ragaszkodást: hogy megmenthesse a lányt azt kell tennie, ami ellen évekig küzdött, még pedig át kell juttatnia a határon papírok nélkül.

Chiklis csuklóból hozzá az amerikai fickót, aki hatósági személyként képes a bevándorlók előtt egy lépéssel, és ha kell, kemény eszközökhöz folyamodik. Emellett még a családi fotón is napszemüveget hord és sört tart a kezében. Az ő archetípusa azonban szép lassan kezd megváltozni, mikor rájövünk, mélyen egy lelkiismeretes (vagy bűntudattól szenvedő – ez még kiderülhet) figura rejtőzik, akinek ott van dolga, ahol a szolgálat. Legyen az egy államapparátus, vagy egy családon belüli erőszakot átélt terhes lány, Clemens ott lendül akcióba, ahol rá a legnagyobb szükség van – de ezt sem a Stallone-típusú akcióhős formulában kell elképzelni. Chiklis lehozza a földre ezt a szerepet, átélhető átlagfickóként mutatja be a főhőst, így még nagyobb a fenyegetettség, amikor a mexikói gengszterek körbe állják őt. Tudjuk, hogy ez bizony a bőrére megy.

A Kojot hat részben kívánja elmesélni ennek a 180 fokot forduló, de feltehetően a mélyen eltemetett személyiségével most a leginkább azonosuló karakter történetét. Az első rész alapján azonban ez a sztori egy egész estés filmen jobban működött volna, hiszen a CBS All Access sorozatába nem aprólékos karakterépítés, hanem inkább lassú jelenetek és klisék kerültek.

Sajnos a sorozat hiába próbál egy izgalmas helyzetből indítani, nem tud tovább mutatni a sokat látott ártatlan mexikói civileken és a bárkit bármikor feláldozó gengsztereken.

De hát ilyenek ezek a sztereotípiák: eltüntetni nem tudjuk, de egyénileg tehetünk ellene. A sorozat showrunnere, a New York-i David Graziano azonban nem feltétlenül tett nagyot, de a Kojot még így is adhat okot egy megtekintésre a krimik kedvelőinek.