Az HBO Csernobil című minisorozata szerint ki lehet találni bármit, de a legnagyobb horrort maga az élet írja. Az eseményekbe ilyen részletesen még sosem gondoltunk bele.
Az emberiség történetének legnagyobb, emberek által okozott katasztrófája. Így hivatkozik az új HBO-sorozat rövid leírása az eredeti történetre. Csernobil, ami mára már nemcsak egy várost, hanem inkább egy eseményt jelöl. Csernobil, amiről mindenkinek 1986 húsvétja jut eszébe. Bár sosem jöhet jókor, az északnyugat-ukrajnai atomerőmű 4-es blokkja éppen az ünnepi szabadságolások kezdetén, éjjel 1:30-kor robban. A robbanás azonban – méreténél fogva – nem is önmagában hordoz veszélyt, hanem következményeiben. Megyényi, sőt, kisebb országnyi evakuált területek, tönkretett természeti értékek, sugárfertőzésben meghaltak ezrei, és legalább ugyanennyi áldozat, akik később betegedtek meg. Mindez egy pillanat műve. Erről persze ilyen szinten, puszta szalagcímként eddig is tudtunk. Az ötrészes, együtt nagyjából 5 órát kitevő sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy a részletekre fókuszál.
Nem maradhat ki sem a gyárigazgató és a főmérnök, sem a lakosság, a közvetlen veszélybe kirendelt tűzoltó vagy éppen a helyszínre siető atomfizikusok, akik áldozatos munkával megelőzték a még nagyobb, talán egész Közép-Kelet-Európát pusztulásba sodró újabb katasztrófát.
Ha ők nincsenek, talán ez a kritika sem készülhetne el. Mert én sem lennék.
Jelentős játékidőt szán a produkció a vezetésnek is. A szobafestőből lett fehérorosz párttitkár nemtörődömsége ugyanúgy sokatmondó, mint a szovjet Központi Bizottság remegő kezű titkolózása és a diktatúra funkcionáriusainak egymást követő paranoiái. Csak ki ne derüljön bármi! Aki egy kicsit is a pánikot kelti, mehet a börtönbe.
Több, előre elhelyezett tányéraknába is könnyen bele tud lépni egy ilyen produkció, de mégsem teszi. A humanitárius katasztrófa feldolgozása mindig is nehéz kérdés, bár a Breaking Bad fekete humorán edződött Johan Renck ismét megtalálta a helyes középutat. Pedig az elején még benne volt a túlzott pátosz veszélye. A film első jelenetében Valerij Legaszov fizikus, a helyreállítás szellemi vezetője (Jared Harris) a tehetetlenség és lelkiismeret-furdalás érzésével felakasztja magát, hogy a következő jelenetben a robbanás miatt a szomszédos Pripjatyból ugrasszák a fiatal tűzoltót, biztos halálba küldve őt.
Szerencsére az ilyen esetek nem fordulnak látványos szemforgatásba.
Marad csak a színtiszta dilemma: melyik forgatókönyvvel lehet egyszerre a jelenlegi áldozatok számát minimalizálni, fenntartani a rendet, elkerülni a káoszt, és lehetővé tenni az élet megmaradását a jövőben is?
De mégis, ki hozhatja meg a döntést: velük vagy a következő generációk millióival kell megetetni a gyilkos kórt? Noha egy diktatúrában sosem közkedvelt intézmény a szabad vélemény, így aztán ez esetben sem kérdezték az embereket, valahogy mégis érthető a döntés súlya, ami a legfelsőbb szinteken zajlott. Ahogy az akkori pártfőtitkár, Gorbacsov mondta: minden győzelem ára a láthatatlan emberekben van jelen.
Az AMC produkciókon megerősödött rendezőt ezúttal az HBO fogadta fel tehát, hogy a csatornánál oly népszerű, igaz történeteken alapuló tévéfilmek közül a következő projektet ő rendezze. A téma azonban ezúttal nem egy portré, mint volt az korábban a Dr. Halál vagy a Paterno – eltemetett bűnök esetében. Hanem egy esemény, aminek feldolgozása valóban hiánypótló volt. A sugárfertőzéstől durva égési sérülésekkel a moszkvai 6-os kórházban meghaltak, a robbanás után még hetekkel is füstölgő reaktor és a sugárveszélytől nem óvott, munkára odavezényelt százak és ezrek, akik a biztos halálba meneteltek. Ők érdemlik meg ezt a filmet.
