Sorozat

Csigazabálók dizájner cuccokban – Emily Párizsban

A kulturális ellentétek sok-sok esztendeje szolgáltatnak mosolyra fakasztó tárgyat a mozgóképnek. A Szex és New Yorkkal már bizonyító Darren Startól jó eséllyel reméltük, hogy pörgős párbeszédek kíséretében ismerteti meg velünk az amerikaiak és franciák közötti különbségeket, az Emily Párizsban (Emily in Paris) azonban (legalábbis az első három rész alapján) nem lett több kulturális sztereotípiák és filmes közhelyek felmondásánál.

Az olyan alkotások, mint a Bazi nagy francia lagzik, a Romazuri vagy a Bazi nagy görög lagzi (ami a Bazi nagy görög élet formájában a kisképernyőre is átvitte a témát) több-kevesebb sikerrel már feldolgozták a kulturális különbségek toposzát, de az „egy amerikai Párizsban” bizony még jócskán tartogat izgalmas történeteket. Amilyen finoman nyúlt ehhez Sidney Pollack az 1995-ös Sabrinában,

úgy ront ajtóstul a házba a biztonsági játékra törekvő Darren Star.

A Beverly Hills, 90210, a Melrose Place, egy hatévados sorozatot és két egészestés filmet is megélő Szex és New York és a 2015 óta futó Younger alkotójának legnagyobb dobása egyértelműen a négy manhattani barátnő története volt. Mi tudta működőképessé tenni a szériát? A szerethető karakterek, a csípős párbeszédek, a dizájner ruhák és az egyébként komoly témákat izgalmasan és viccesen tálaló történet.

Az előzetes alapján úgy tűnt, Star ismét a bevált recepthez nyúl, és talán kapunk egy Szex és Párizst. A történet szerint a tökéletes chicagói életet és a tökéletes chicagói pasit maga mögött hagyva Emily (a sorozatot producerként is jegyző Lily Collins) egy marketinges munka kedvéért Párizsba költözik. A minden ablakból látszódó Eiffel-torony helyett azonban egy sereg cigiző csigazabáló várja, akik – élükön Emily főnökével, Sylvie-vel (Philippine Leroy-Beaulieu) – több mint undokok vele. Szerencsére a kaja és a bor kifogástalan, a szomszédban lakik egy sármos fickó (Lucas Bravo), és egy kínai ex-pat (Ashley Park) személyében Emily barátra is lel.

A fentiek alapján ez akár még jó alapanyag is lehetne a valamennyi amerikai (és nem amerikai) fejében a világ legromantikusabb városaként élő Párizs „szexesítére” – de nem ez történik.

A probléma már az első pontot kibukik, ugyanis Emilyt péklapáttal vágnám agyon.

Kezdődik azzal – és ez jellemző a széria egész „mélységére” –, hogy milyen ember az, aki úgy érzi, nem kell megbeszélnie a párjával, hogy akkor ő pár napon belül Párizsba költözik, és még ő van megsértődve, amikor az nem érzi triviálisnak, hogy utána repüljön a szerelem városába.

A hurráoptimistának ábrázolt lány valóban idegesítő, a szintén roppant egysíkúan felfestett kollégáiban sincs azonban semmi szerethető. A beszélgetések a papírvékony karaktereknek köszönhetően életszerűtlenek, a fordulatok kiszámíthatók, a „komoly” témák pedig épp csak a felszínt érintik.

A franciák olyan sztereotípiák mentén vannak ábrázolva, mint akik már reggelire bort isznak, csalfák, croissant esznek kagylóval, cigiznek evés helyett, alig dolgoznak, mindig sikkesek, gyűlölik, aki nem beszéli a nyelvüket, és a többi. Star kihagyja azt a ziccert, hogy valódi képet fessen a fények városáról, így nemcsak szereplőit, de Párizst sem tudja közelebb hozni nézőihez.

Star erőfeszítései másfelé mutatnak: igyekszik modernnek hatni, így Emily meredeken felívelő Instagram-fiókjának is szentel némi figyelmet – az ott landoló posztok azonban tökéletesen jellemzik az Emily Párizsban fajsúlytalanságát. Selfie-k, egyszavas kommentek, triviális hashtagek – csoda, hogyan lehet ebből szakmai siker.

Ez persze még nem jelenti azt, hogy a sorozat bukásra lenne ítélve

– ahogy a social mediában is sztár lehet a leghígabb gondolatokkal, de színes képekkel feltöltött profil, úgy talán Emily is képes lesz rajongótábort gyűjteni. A „színes képeket” ezúttal Patricia Field designer szállítja erősen Carrie és Audrey Hepburn ruhatárára hajazó darabokkal – akinek ez egy pohár limonádé kíséretében elég, lehet, hogy eljut az évad végéig – én inkább megint ledarálom a Szex és New York 94 részét.

A sorozat a Netflixen látható.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya