Sorozat

Csillagokban a hiba – The Luminaries

A The Luminaries egy új-zélandi viktoriánus drámasorozat asztrológiával és aranyéhséggel nyakon öntve. A szigetország filmre kívánkozó tájai és az ígéretes szereplőgárda ellenére mégsem maradandó élmény Claire McCarthy rendezése.

Jócskán megsokasodtak az utóbbi időben a magukat történelminek álcázó, sőt, történelmi hitelességet egyenesen sutba dobó alkotások. Az olyan, a 18-19. században játszódó sorozatok, mint az Enola Holmes, A Bridgerton család, Nagy Katalin vagy az újonnan beharangozott The Nevers ugyan korhű kontextusban vannak elhelyezve, de mégis modern történetek. Művészi szabadsággal nem spórolva az adott történelmi korszakot minden pompájával és társadalmi és technológiai korlátjával egzotikumként kezelik. De a sztori, a karakterek, a hangvétel sokszor felismerhetően maiak.

Persze a történelmi dráma mindig is népszerű műfaj volt, de sokkal szigorúbb keretek között mozgott. Sokáig főként az eredetileg is a 18-19. században íródott regények adaptációi dominálták a filmvásznat. Gondoljunk például olyan közkedvelt filmekre, mint a Twist Olivér, Büszkeség és Balítélet vagy a Titkos kert. Szép lassan aztán a műfaj kinőtte önmagát, s új vizekre evezett: ma már a történelmi hűség a fűzőkben és az elrebegett ,,Sir” és ,,Madame”-okban ki is merül. Szemünk se rebben, ha rockzene szól a bálban vagy ha színesbőrű színész játssza az európai uralkodót. Félreértés ne essék, távol áll tőlem az ,,Ó a régi szép idők”-típusú lamentálás. Viszont meggyőződésem, hogy ál-történelmi alkotások néha egzotikus csomagolásként használják a múltat, amivel egy középszerű sztorit tudnak sikeresebben eladni.

A The Luminaries is egy ilyen, a viktoriánus korszakban játszódó modern történet, aminek fő báját azt kell, hogy mondjam, a múltbeli körítés adja.

Modern, mivel egy 2013-ban íródott regény adaptációja, amiért a szerző, Eleanor Catton kiérdemelte a neves Booker Prize díjat. A terjedelmes (több, mint 800 oldalas) könyvet bizony nem lehetett könnyű átdolgozni, de végül 6, egyenként 1 órás epizódos minisorozat kerekedett belőle. Azt gondolná az ember, hogy egy izgalmas karakterekben gazdag, fordulatos sztori várja a képernyőn. Ennek ellenére egy végtelenségig elnyújtott, újat alig mutató sorozat elé ültem le és alig vártam, hogy az a 6 óra leteljen.

A The Luminaries főhőse, Anna Wetherell (Eve Hewson) az aranyláz kellős közepén Új-Zélandra hajózik, hogy megtalálja szerencséjét. Az úton találkozik egy Emery Staines (Himesh Patel) nevű úriemberrel, aki iránt rögtön különös vonzalmat érez. Sajnálatos módon a pár elszakad egymástól, s Anna új jótevője, Mrs. Lydia Wells (Eva Green) szolgálataiba szegődik. Mrs Wells asztrológus, tőle tudja meg Anna, hogy ő és Emery csillagikrek, mivel ugyanabban a pillanatban jöttek a világra.

Így természetfeletti kapocs köti össze kettőjüket.

A sorozat ezen és egy jövőbeli idősíkon fut párhuzamosan, ami a 9 hónappal későbbi eseményeket meséli el, mikor is  Anna börtönben ül gyilkosságért. Az idősíkok váltakozásával egyértelműen a feszültséget akarták növelni az alkotók, de annyira logikátlanul, önkényesen ugrunk előre-vissza az időben, hogy az ellenkezőjét érték el. S persze minél inkább haladunk előre, annál inkább ér össze a jelen és a jövő, s annál követhetetlenebbé válik, mikor mi történik. De talán ez egy Christopher Nolan-filmeken edzett néző számára nem jelent problémát.

A gond itt az, hogy a The Luminaries-t két dolog, a feszültségkeltő időbeli ugrálás és a viktoriánus Új-Zéland bája próbálja elvinni a vállán. Muszáj, hisz se a történet, se a szereplők nem fogják. Kiszámítható a sztori, csigalassúsággal halad előre, sokat időzünk semmitmondó dialógusokon és hosszú, „sokatmondó” pillantásokon. Az idősíkok miatt már az első epizód végén tudjuk, hogy végződik, az egyetlen kérdés, hogyan jutunk oda. Viszont az odavezető út végtelennek tűnik, nehéz benne érdekes kapaszkodót találni, csak lomhán sodródunk az árral. Kár, hogy az asztrológiai szál nincs jobban kibontva, attól talán maradandóbb élmény lenne ez a 6 epizód.

Ami a karaktereket illeti, Anna Wetherell az unalomig általánosított főhős ékes példája.

Aranyszabály, hogy a főszereplőt annyira átlagossá kell írni, hogy mindenki azonosulni tudjon vele, de itt még ez sem sikerült. Amikor Anna kényszerből prostituált és később ópiumfüggő lesz, ez ugyan ki van mondva, de alig látunk belőle valamit. Nem is csoda, hogy nem érezzük át megpróbáltatásait. A másik csillagiker, Emery Staines pedig egy hősszerelmes minden naivitásával és egyszerűségével megáldott karakter. Himesh Patel nagy, bámuló szemeivel és félszeg mosolyával szinte túl tökéletes választás volt a szerepre. A komplexitást az Eva Green és Marton Csokas által játszott ármánykodó karakterektől látunk csak. Kettejük kémiája süt a képernyőről, s könnyedén ellopják a rivaldafényt a két jámbor főhőstől.

The Luminaries addig fejtegeti a rejtélyes gyilkosságot, addig incselkedik a megoldás ígéretével, hogy az embernek a végére elfogy a türelme. Visszanézve legfőképp a viktoriánus Új-Zéland vad, sáros bája marad meg. A sorozat az a fajta eszképizmus tökéletes példája, amikor a nyers, bonyolult valóság elől a könnyű, fogyasztható művészetbe menekülünk. A múlt minden zordsága ellenére romantikusnak tűnik, s ennyi elég is.

Takács Janka

Janka a párizsi Sciences Po egyetem média és kommunikáció szakán végzett, marketinges szakemberként dolgozik. Mozifüggő, legfőképp a régi hollywood-i filmeket és az indie filmeket kedveli, de egy ütős filmzenével bármikor le lehet venni a lábáról.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com