A harmadik évadra látványosan veszített lendületéből a Trónok harca, ámbár az évad vége alaposan felrázta a kedélyeket. A Vörös esküvő ellenére is úgy gondolom, ez volt eddigi leggyengébb szezon, noha még mindig a tévétörténelem egyik legjobb sorozatáról van szó.
VIGYÁZAT: A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!
Ha előkerül egy társalgásban a Trónok harca, azonnal megkérdezem, neked ki a kedvenc karaktered. A válaszok hűen tükrözték a sorozat kanyarait, a nem-reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján igen jól be lehet lőni, hogy az egyes évadokban melyik szál muzsikál gyengébben. A kevésbé élvezhető, inkább bosszantó vonalak továbbra is kivételnek számítanak, azonban a harmadik szezonban átlépték egy ingerküszöböt, és itt már a legelvakultabb rajongóknak is feltűnik, hogy nincs minden rendben.
Ez egy természetes folyamat, egyszerűen hozzá szoktunk a kiváló látványhoz, amin még javítottak is az első epizódokhoz képest. Feltűnően sok a számítógépes effektus, és statisztákból is többet vettek fel, mint korábban. Látszik, hogy a Trónok harca az HBO presztízs-sorozatává vált, ezért nem is sajnálják rá a pénzt. A sárkányok egyre nagyobbak, és most már nem csak az első/utolsó epizódban jelennek meg, hanem történetformáló erejüknél fogva jóval gyakrabban.
Ha a látvány megszokott, maradnak a karakterek. Ki a kedvenc? Az biztos, hogy egyre kevesebb nézőnek tetszik Jon Snow (Kit Harington) bénázása, a passzív szereplő legnagyobb egyéni teljesítménye az évadban, hogy jó az orális szexben. Ennél is rosszabb Theon Greyjoy (Alfie Allen), akit a legelső résztől a legutolsóig kínoznak, az erre való igényeket kasztrálással is kielégítik a közönség felé – kérdés, hogy volt-e erre igény, mert nekem nem volt. Tengerjáró Davos (Liam Cunnigham) sem járul hozzá aktívan a történet kibontakoztatásához, mint rab erre egyébként is kevés lehetősége lenne, de az, hogy közben olvasni tanul – még ha ez akkoriban varázslással érhetett fel – finoman szólva sem felvillanyozó.
És akkor ki marad favoritnak? Nagy valószínűséggel egy Lannister vagy legalábbis valaki Királyvárból. Az örök favorit Danerys (Emilia Clarke) mellett az évad legjobb pillanatai mind a főváros helyi politikai rivalizálásának, a hatalmi játszmáknak köszönhetők (személyes kedvencem a Tywin Lannister megérkezésével felborult tanács helyezkedése, a jelenetben szavak nélkül mutatják be a kis stílű játszmák fajsúlyosságát pusztán az asztal körül elhelyezkedő székek segítségével). Újak is érkeznek, legfőképp a Tyrell-család belevaló női tagjai visznek színt a korábban lezsírozottnak hitt hatalmi viszonyok közé. Go Olenna!
Nem lehet elmenni természetesen a tévétörténelem egyik legnagyobb fordulata mellett szó nélkül. A Vörös esküvő néven köztudatba került kilencedik rész megrázó gyilkosságai hihetetlenül váratlanok, és bár a közönséget folyamatosan figyelmeztették arra, hogy nem érdemes nagyon kötődnünk valakihez, mert az bármikor meghalhat, ilyen volumenű kaszabolásra valószínűleg senki sem számított. A negyedik évad nagy része szinte biztosan arról szól, hogy az így kialakult hatalmi vákuumot betöltsék.
A kiszámíthatatlanság és a megmagyarázatlanság tehát továbbra is a Trónok harca legnagyobb erénye a már említett látványvilág mellett. Amiből véleményem szerint mindenképp nagyobb igény lenne, az a mágia. Erre azonban nem is érdemes számítanunk, az író, George R.R. Martin ugyanis mintha szándékosan az olvasói elvárások ellen dolgozna. Pedig kicsit több Bran (Isaac Hempstead-Wright) képességéből, Melissandre tudásából vagy egyáltalán bármilyen információ a falon túlról igazán sokat javíthatna. De nem érdemes erre várni.
Ez is mutatja, mennyire atipikus sorozat is a Trónok harca tévés szempontból is. Általában a szériák egy felvázolható ívet követnek: először felkeltik a nézők érdeklődését, majd a színészek játéknak javulásával, a karakterek mélyebb bemutatásával egyre több követőt szerez egy-egy sorozat, végül aztán elfárad, és a közönség elpártol. Itt azonban a színészek döntő része alapvetően tehetséges, kötődni mégse nagyon lehet a főszereplőkhöz, ugyanis azok folyamatosan változnak – dramaturgiailag és emberileg egyaránt. Westerosban ráadásul nem a nyugati normák irányadók, morálisan sok figura cselekedeteit lehet megkérdőjelezni, de éppen ez a jó benne. Nem kell, hogy minden mindig a megszokott menetrendben történjen.
