A ’70-es évek rockbandáinak világa sosem szűnik meg ellenállhatatlannak lenni, különösen, ha olyan izgalmas karaktereket állít a középpontba, mint a Taylor Jenkins Reid bestseller adaptáció, a Daisy Jones & The Six. A Sam Claflin és Riley Keough főszereplésével készült minisorozat már csak a hozzá írt zenék miatt is kihagyhatatlan.
A cikk az első három epizód alapján készült.
Ha a Daisy Jones & The Six egy valóban létező rockbanda lenne, akkor biztosan hozzájárulnának a „rossz korszakba születtem”-felkiáltásokhoz: tinédzserként imádtam volna felfedezni őket és azonnal beszereztem volna egy feliratos pólót, ami a Queen meg Rolling Stones mintás felsők között lógna a fast fashion boltokban. És persze rögtön felkeresném azt a ’90-es években készült – a bemutatásakor hatalmas médiahullámokat generált – dokumentumsorozatot, ami arról szól, mégis hogyan, s miért oszlottak fel a karrierük csúcsán. De a Daisy Jones & The Six nem egy valós együttes a ’70-es évekből, a róluk szóló doksi pedig igazából az Amazon Prime Taylor Jenkins Reid regényéből adaptált, új minisorozata. Ha néhány aspektusban ismerősnek tűnik a történet, az azért lehet, mert Reidet a Fleetwood Mac körüli drámák ihlették.
A két tehetséges zeneszerző és előadó, Daisy Jones és Billy Dunne, valamint az általa alapított The Six formációjából született szenzáció felemelkedését és bukását elmesélő könyvet Reid mintha már eleve mozgóképnek szánta volna. A cselekmény ugyanis interjúrészletekből és visszaemlékezésekből bontakozik ki, ez a formátum pedig könyörög a megfilmesítésért.
A dokumentarista stílusban felvett interjúk olyan érzést keltenek, mintha tényleg valódi emberek idéznék fel a fénykorukat,
miközben a saját perspektívájukat megosztva különböző szemszögekkel világítják meg a velük történteket. Ezáltal a Daisy Jones & The Six az olyan hasonló sorozatokkal ellentétben, mint például a Bakelit sokkal intimebb, inkább karaktervezérélt megközelítéssel reprezentálja a ’70-es évek rockszcénáját. Ugyan ebből nem kéne annak következnie, hogy a széria jóval sterilebben mutatja be a zeneipar minden mocskos mélypontját és annál jobban ragyogó magaslatát – hiszen például a Majdnem híres nem kendőzi el a legkarcosabb aspektusokat sem –, de az első három rész alapján a Daisy Jones & The Six mégsem merül alá a ’70-es évek zenei mocsarába. Pedig nem kevés rocker-klisével kell megküzdeniük az együttes tagjainak. Legyen szó akár az addikcióról, akár a féktelen bulizásokról, fellépésekről lepukkant késdobálókban a Daisy Jones & The Six zenészei mind átélik – szimplán csak távolságot tart tőlük a sorozat, mintha tényleg egy dokumentumfilm stábja rekonstruálná az eseményeket.
Ugyanakkor a karakterek drámája működik. Billy küzdelme a démonjaival, Daisy önértékelési problémái, és a The Sixen belüli személyes és kreatív konfliktusok hibátlan mozgatórugói a történetnek. Riley Keough (ugyan Elvis unokája, de stílusában és külsőre Florence Welchet idézi) lendületesen ragadja meg Daisy titokzatos természetét és lázadó energiáit. Sam Claflin pedig annak ellenére, hogy nála öregebb tinédzsert utoljára a Grease-ben láttunk a tökéletes választás a féktelen intenzitású, végletekig motivált Billy megtestesítésére, ahogy a megfáradt rocker szomorúságát is remekül képes átadni. De a Daisy Jones & The Six legnagyobb meglepetése a Camila Dunne-t életre keltő Camila Morrone, aki úgy mutatja be, milyen egy problémás rocksztár szerelmének áldozatául esni, hogy megszakad érte a szívünk, miközben jóval több egy passzív zenészfeleségnél.
A ’70-es évek hippistílusa és rocker bőrszerkói, a vintage kiegészítők, a korszakot idéző kellékek (Daisy gitárjának pántja egykor Elvisé volt!) és díszletek autentikusságot kölcsönöznek a sorozatnak.
Ezzel kombinálva az áldokumentumfilm műfajának realizmusa egy pillanatra elhiteti velünk, hogy a Daisy Jones & The Six tényleg létezhetett – a szériához írt dalok pedig csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy az együttes sosem volt valóságos. Az együttes „egykori” legendás platinaalbuma, az Aurora eredeti számait olyan kortárs művészek jegyzik, mint Jackson Browne, Phoebe Bridgers vagy Marcus Mumford, de a zenéket maguk a színészek adják elő – a kollaboráció pedig tényleg jól sikerült. Miután nem zenekritikus vagyok, fogalmam sincs, hogy platinalemez-gyanúsan jól, de az biztos, hogy az Aurorát meghallgatva, különösen a Look At Us Now (Honeycomb) után heveny dallamtapadásban szenvedek.
Ez az a szám, melynek felépítése szinte tükörképe a bevezető részek ritmusának: mint a dal, úgy a cselekmény is kissé lassan indul be, de míg a számnak ez jót tesz, a sorozatnak már kevésbé. Ugyan fenntartja az érdeklődést az első néhány rész is, a cselekmény mégis lehetne feszesebb, mert bármennyire is elkap a The Six és Daisy útkeresése külön-külön, igazán akkor robban be a sztori, mikor a két előadó – egészen konkrétan Billy és Daisy – végre egy stúdióba kerül. Mert a két karakter közt izzó szexuális feszültség és tagadhatatlan kémia (melyről Claflin és Keough egy-egy bevágott pillantása mindent elmond)
úgy emeli eddig nem látott magasságokba a sorozatot, ahogy azt a Look At Us Now gitárszólója teszi a már több, mint 1 milliószor streamelt számmal.
Miután a harmadik epizód ennek a felvételével zárul, mely legalább annyira felvillanyoz minket nézőként, mint magát Daisy-t, azt kívánjuk, bárcsak egyben néztük volna az összes részt, mert nehéz kivárni a hetente hármasával, majd kettesével érkező epizódokat. Főleg, mert van egy olyan sejtésünk, hogy a Daisy Jones & The Six karrierje ezután fénysebességgel száguld a csúcsra – melyet hozzá passzolóan dinamikus narratíva mesél majd el –, mi pedig már megvettük a chicagói Soldier Fieldben rendezett utolsó koncertjükre a jegyünket, méghozzá az első sorba.
A Daisy Jones & The Six az Amazon Prime kínálatában érhető el március 3-tól.
