Fókuszban Sorozat

Hogy van a Stranger Things németül? – Dark

A Netflix első német sorozata, a Dark akár a Stranger Things testvérdarabja is lehetne, csak ahol abban móka van, ott ebben halál…

A Netflix nemzetközi filmgyártó tevékenységének legújabb állomása Németország volt. Az alkotók rögtön elő is rukkoltak egy derekasan csavaros, ugyanakkor északiasan sötét hangulatú thrillerrel, amelynek már az első jelenete jelzi, hogy habár a szereplők zöme tizenéves, itt most kevesebb lesz a móka és kacagás.

Egy férfi felakasztja magát, búcsúüzenetét egy borítékba zárva hagyja a kredencen. Rajta egy figyelmeztetés, hogy kinyitni csak a jövő egy pontosan meghatározott pillanata után lehet. Hónapokkal később a helyzet még szomorúbb. Az öngyilkos férfi fia, Jonas (Louis Hofmann – Homok alatt) még két hónapos pszichiátriai kezelés után is lelki roncs, felesége (Maja Schöne) pedig viszonyba kezd egy háromgyerekes családapával, a helyi rendőrrel (Oliver Masucci –Nézd, ki van itt), valószínűleg hogy enyhítse gyászát. Ráadásul újabb tragédia szakad a kisvárosra, eltűnik egy fiú, akit a hatóságok eredménytelenül keresnek.

Ez tehát a kiindulópont, ami

akár egy hagyományos, nyomozós thriller felütése is lehetne, nyakon öntve a Észak-európai fagyos depresszióval.

Csakhogy már az első epizód eleji inzert figyelmeztet, itt most nem az lesz a kérdés, hogy hol van az eltűnt kölyök. „A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is” – használja fel a sorozat Einstein híres mondatát, és amire az első rész még csak utalgat, a második nyilvánvalóvá teszi: a Dark az idővel játszik, de nem úgy, ahogy gondolnánk.

A poén lelövése nélkül ennél többet nem mondhatok, azt viszont igen, hogy nem a néző idejével játszanak az alkotók. A Dark nem az a típusú széria, ami halomra gyártja a kérdéseket, hogy csak a végén válaszolja meg őket. Nem, akárcsak egy puzzle, itt is apró darabokból áll össze a kép. Igaz, néha ez is csak illúziónak hat, de éppen ez benne a jó, hogy használja a klasszikus krimik kelléktárát. Vannak egyértelmű dolgok, és vannak azok, amelyekről csak kicsit később esik le, hogy „tényleg, hiszen ezt mondták már.” Ez persze

megköveteli, hogy kicsit jobban odafigyeljünk a részletekre, de nem kell félni, elveszni nem fogunk köztük.

Erre nagyobb esély van a szereplők terén, akik meglehetősen sokan vannak, legalábbis többen, mint amennyire érdemi idő jut. Ez baj, mert egyrészt vannak olyan érdekesek, hogy az ember kicsit jobban megismerné őket, másrészt a történet drámai éle is jobban érvényesülne, ha közelebb érezzük magunkhoz azokat, akikkel megtörténnek a látottak. Ha kicsit ebbe is jobban beleásták volna magukat, a feszültség is jobban átjött volna és nem a zenével kellett volna fokozni azt.

Ez utóbbi különösen azért bosszantó, mert a hangulatteremtés egyébként jeles, az erdei kisváros fölé tornyosuló atomerőmű képe már önmagában nyomasztó és mind a díszletesek, mind az operatőr szépen ki is használják ezt. Az pedig külön dicséretet érdemel, hogy a szintetizátortól és hajlakktól terhes nyolcvanas évek végre nem a feel good retro megtestesítője, hanem egy bosszantó valami.

Mindez együtt egy atmoszférikus thrillert eredményez, amit egy jól kijátszott rejtélyre fűztek fel. Télidőben különösen ajánlott azoknak, akik odabent is szeretnek meg-megborzongani.

Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg egy könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében filmekkel és sorozatokkal foglalkozik, azon belül is elsősorban fesztiválokkal és a függetlenekkel.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..