Sorozat

Laza apokalipszis – Daybreak

Folytatódik a Z-generációs sorozathullám: a Napkelte (Daybreak) a Mad Max világába zavarja a 21. század tinijeit.

Már többször örültünk neki, hogy a filmvilág végre nagy dózisban kezdett el a 2000 után születettek, az úgynevezett Z-generáció gyerekeinek problémáival foglalkozni. Ezzel együtt megértetni és különböző nézőpontokból megmutatni azokat a kérdéseket, amelyek a korábbi nemzedékek életében vagy nem voltak, vagy teljesen másképpen voltak jelen.

Mert ne feledjük, ez a generáció a világgal a zsebében született:

egy telefon és van zene, van film, van könyvtár és minden kérdésre van válasz. Ezen kívül elérhető minden kommunikációs csatorna. A nap híréből perc híre lett, ami tegnap volt, az mára ködbe vész. És minden csoda addig tart, amíg megosztják.

De amennyi pozitívumot, ugyanannyi bajt is hozott ez az új világ, amit teljesen másképp él meg az, aki ezen kívül, mint aki ebben szocializálódott. Az ebből fakadó problémákkal mostanában nagyon sok film és sorozat foglalkozott. Az Eufória, a 13 okom volt, az Élite vagy a napokban mozikba került magyar film, a FOMO után most itt a Daybreak, ami csavar egy kicsit a dolgokon.

A Netflix új sorozata egy posztapokaliptikus jelenbe dobja kamaszait, egy olyan világba, ahol „a klímaváltozás tagadói derékig jártak a hurrikánok okozta árvizekben, a mamutvállalatok milliárdokat kerestek a „nerd kultúrán”, így lettek az egykori lúzerek az új menők, miközben az igazi kívülállóknak már címke sem maradt. És a kis diktátorok nagy egóval? Nos, ők már egy tweettel elindíthatták az atombombáikat. És egy napon meg is tették.”

Így csöppennek a Daybreak fiataljai egy Mad Max féle világba,

ahol minden 18 évesnél idősebb ember furcsa rémmé változott. Valami zombiszerű figurává, akiknek vér kell, és akik életük utolsó gondolatait szajkózzák újra meg újra és újra. Ez a fricska, vagyis hogy a Z-generáción kívül mindenki beleragad a saját jelenébe, azonnal meg is adja a sorozat stílusának legfőbb motívumát, a lazaságot. Így lesz a sorozat a posztapokaliptikus túlélőfilmek és a Meglógtam a Ferrarival 21. századra hangszerelt furcsa elegye. A „Snapchat véletlen találkozása a Révai Nagylexikonnal” stílus pont a Snapchat rész miatt fog ellenállásba ütközni, pedig pontosan ez a sorozat üzenete. Hogy megértsd ezt a világot – világvége ide vagy oda –, ebben a világban kell gondolkodnod.

Ebben mondjuk pont nem segít, hogy a nyilvánvalóan két-három generációval korábban született alkotók, Brad Peyton (Frontier) és Aron Eli Coleite (Star Trek: Discovery) néha olyan analógiákat használnak, amire egy mai tizenéves biztos nem vetemedne. Az viszont mindenképpen jó ötlet volt, hogy a show főszereplőjével, Josh-sal (Colin Ford, az Odaát fiatal Samje) lebontatják a negyedik falat. Nem egyszerű narráció ez, se nem dramaturgiai kibúvó, hanem a történet szerves része.

Segítség egy világ megértéséhez, amit megelőzött egy másik világ – csak a lényeg nem.

Josh a szerelmét keresi, miközben a világból eltűntek a felnőttek. Csakhogy a kortársai ahelyett, hogy „maguk lennének az ár, inkább úsznak az árral”. Marad a klikkesedés, a területfelosztás, a javakért folytatott harc, csak mindezt átitatja a Z-generáció életszemlélete. A végeredmény viszont ugyanaz, és ez ellen lázad Josh és a mellé rendelt néhány sidekick, a piromániás tízéves Angelica (Alyvia Alyn Lind – Masters of Sex) és a meleg zen-harcos Wesley (Austin Crute – Éretlenségi).

Így lesz a Daybreak egy Instagram-szűrőn átment kalandtúra. Egy generáció útkeresésének laza pikareszkje, egy „új felnőtté” válási történet, no meg persze egy hatalmas buli a nagyszünetben.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com