Sorozat

Kapunyitási pánik, több szólamban – Dear White People (4. évad)

Negyedik évadával befejeződött a Netflix öntudatos sorozata, az alkotók pedig megtehették volna, hogy csak lefutják a kötelező győzelmi kört, de ehelyett kockázatos húzással musicalt faragtak a zárlatból. Tizenkilencre lapot húztak – bejött nekik?

Justin Simien nagyot futott a Dear White Peoplelel: ami egy mikroköltségvetésű, jó kritikai és közönségi fogadtatásra lelt Sundance-filmmel indult 2014-ben, a Netflixnek köszönhetően sorozattal folytatódhatott, azonos koncepcióval és szereplőkkel, részben új színészi – és írói – gárdával, akik az új formátumot kihasználva sokkal részletgazdagabban ki tudták bontani a fekete egyetemisták bonyolult témáit, konfliktusait. Bár a sorozat sosem robbant be annyira, mint a streaming szolgáltató más, hasonlóan provokatív témákat feszegető produkciói (lásd, Sex Education), semmi okuk szégyenkezni, és lehetőséget kaptak rá, hogy a Netflixnél egyre gyakrabban megsuhintott kaszát elkerülve saját feltételeik szerint fejezzék be a történetüket.

És akkor Simien gondolt egyet, és azt mondta, go big or go home, vagy mindent bele, vagy sehogy: legyen az utolsó tíz rész musical.

A musicalrajongók szeretnek azzal viccelődni, hogy minden sorozatnak jót tenne, ha legalább egy rész erejéig dalra fakadnának a szereplők, és a Dear White People esetében igazából nem is kell olyan nagy akadályt megugrani. A sorozat elemelt esztétikája, tablószerű plánozása, a fikcionalitást többszörösen aláhúzó párbeszédei, a negyedik fal rutinszerű ledöntése mind tálcán kínálja magát a musical műfajának, és valóban, amikor az első részben először énekelni és táncolni kezdenek a szereplők, nem a sorozat világából kirántó meghökkenés a reakciónk, hanem hogy naná, ez a természetes, így logikus.

Mivel az írók mindig minden alkalmat megragadnak a metaszintű önreflexióra, posztmodern kikacsintásokra, a legfőbb átívelő szálban Troy (Brandon P. Hall) és Lionel (DeRon Horton) közösen vállalják, hogy ezúttal ők hozzák tető alá a sorozat színhelyéül szolgáló elit egyetem minden évben megrendezett színházi előadását, amelyre korábban csak fehér hallgatóknak nyílt lehetősége. Az évad során végigkísérhetjük tehát a sorozaton belüli musical születését, de a szereplők ettől függetlenül is énekelnek – merthogy az évad közeljövőben játszódó kerettörténete szerint Sam (Logan Browning) és Lionel filmmusicallé akarja adaptálni a sorozat negyedik évada által felölelt időszakot, azaz ők „szövik” a sorozat cselekményét.

A negyedik évad tényleg kimaxolja a metatextuális játékokat,

a szereplőink a jövőből végig kommentálják az eseményeket, elbizonytalanítanak elbeszélőként a látottak hitelességéről, rejtélyes utalásokkal fokozzák a feszültséget, amelyekről csak a későbbi részékben hull le a lepel. Formai szempontból már ez is épp elég nagy kihívás lenne, nem beszélve arról, hogy az első két évad szerkesztésmódja, mely szerint minden epizód egy-egy nézőpontkarakterre fókuszál, mostanra totálisan szétaprózódott, szereplőről szereplőre vándorolunk egy részen belül, gyakran visszatekerve az időt, és egy korábbi jelenetből ágaztatva szét újabb szálakat.

Erre rakódik rá a musicalesítés, és hát, na, az első részben tapasztalt organikusság nem tart ki a sorozat végéig. Ahogy haladunk előre az évadban, és ahogy egyre mélyülnének el a drámai konfliktusok, úgy lesznek egyre bizarrabbak és zavarbaejtőbbek a dalbetétek. Az alkotók nem eredeti dalokat szereztek az évadhoz, hanem meglévő számokat használnak fel (azaz „jukebox musicalről” van szó), és a sorozaton belüli előadás tematikájához passzolva elsősorban a 90-es évek fekete zenéiből, new jack swingből és rnb-ből válogattak, pár kivételtől eltekintve.

Tagadhatatlanul egységes tehát a zenei világ, a megvalósítás azonban néha bájosan lüke, néha egyenesen kínos, és csak ritkán transzcendens.

Valószínűleg egyéne válogatja, kinek melyik dal melyik kategóriába fog esni. A mélypont nagy eséllyel Sam és Gabe (John Patrick Amedori) kataklizmikus veszekedése az N’Sync Bye Bye Bye című slágerének vérkomoly intenzitással előadott változatára, de egy leukémiás betegeket felvonultató kórházi gospel is alulról súrolja az ízlésficamot. A Bob Fosse-rajongók örömmel nyugtázhatják a Color Me Badd I Wanna Sex You Up és Nas Hate Me Now című dalainak mashupjára felfűzött, a queer szexualitás elfogadott és tabudöntő ábrázolásának kontrasztját érzékeltető koreográfiáját. És meglepően hatásos, amikor Reggie (Marque Richardson) a sztepptáncot és Jamiroquai-t ötvözve dalba önti a második évados fegyveres incidens óta őt belülről feszítő traumákat.

Több okból sem ez a Dear White People legjobb évadja: a musical koncepció döcögősségén kívül a szürreális, már-már paródiába hajló jövőbeli szál is inkább ambiciózus mellélövés (újabb bizonyíték, hogy a legtöbb sorozatnak egyelőre hanyagolnia kéne a COVID-témát), az epizódok végefőcímei alatt felvezetett szál pedig kimondottan rossz szájízt hagy maga után.

Pedig az évadban bedobott és megvitatott témák talán most sikerültek a legkomplexebbre.

A legtöbb főszereplő a végzős évfolyamba lépett át, így a kapunyitási pánik könnyen átélhető problémáival szembesülnek: mindenki azon stresszel, mihez kezd, ha kilép az egyetem védett burkából, melyik nagybetűs életbe vezető ösvény mellett kötelezze el magát. És mindegyik ösvény tele van morális kátyúkkal. Reggie-t megkísérti a nagy techcégek szirénéneke, Joelle (Ashley Blaine Featherson) a „nyolc óra munka, nyolc óra tanulás, hopp, még van nyolc órám új projektekre” életritmusára ráfüggve túlvállalja magát, Coco (Antoinette Robertson) pedig egy Big Brother-szerű valóságshow első színesbőrű győzteseként szeretne plafonokat áttörni.

A sorozatnak még mindig nagyon jól áll, ahogy szép hegeli dialektikával, direktben vesézgeti ki az ilyen témákat. Hogyan lehet felismerni a határvonalat a kényszerű, de még egészséges kompromisszum és az elveink feladása között? Hogyan mozoghat egy művész a kapitalista kereteken belül, ahol az egyetlen múzsa a profit? Feláldozható-e egy barátság a művészet, a karrier, a társadalmi előrelépés oltárán? Az írók legjobb húzása egy új szereplő behozatala: a gólya Iesha (Joi Liaye) újgenerációs aktivistaként szembesíti Samet azzal, hogy vajon ő lett-e mostanra a status quo, egy újabb túlhaladott intézmény, amit a radikálisoknak el kéne törölni. Kettejük konfliktusa izgalmas kérdéseket vet fel a progresszió útjairól, szemléltetve, hogy a sorozat négy év után is ugyanolyan friss, gondolatébresztő, felvillanyozó tudott maradni, mint hét évvel ezelőtt, még Tessa Thompson tolmácsolásában volt. Dalban is, de inkább anélkül.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com