Sorozat

A név kötelez – Django

A spagettiwestern egyik mérföldkövének számító Django sorozatként éled újjá Matthias Schoenaerts és Noomi Rapace főszereplésével. A tízrészes, klasszikus tévés produkció egyszerre igyekszik családi dráma és kalandsorozat lenni.

Talán maga Sergio Corbucci sem gondolta volna, hogy 1966-os spagettiwesternje, a Django mekkora hatású film lesz. Az innen-onnan összelopkodott, villámgyorsan összedobott, egy ismeretlen főszereplővel (Franco Nero) leforgatott darab a korban kirívó kegyetlenségével és erőszakosságával, illetve marcona hősével hódította meg a nézőket olyannyira, hogy a következő öt-hat évben harminc nemhivatalos folytatást, koppintást szült. Ezekhez sem Corbucci, sem Nero nem kötődött, egyedül a jócskán megkésett, 1987-es italowestern-feltámasztási kísérlet, a sajnos szörnyű minőségű Django visszatér számít hivatalos második résznek.

Miközben a Django maga is az Egy maréknyi dollárért sikerét lovagolta meg azáltal, hogy átemelte az alaphelyzetét (rajta keresztül pedig ugyanúgy a Kuroszava-féle A testőr feldolgozásának számít), 1966 után a Django név egy szabadon felhasználható, feltölthető popkulturális fenoménná vált. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján bárki és bármi megkaphatta, kihasználhatta a nevet, amennyiben egy hasonló fizimiskájú, személyiségű fegyverforgató bukkant fel egy filmben. A mítoszt 2012-ben Quentin Tarantino szőtte tovább: a Django elszabadulban Jamie Foxx viselte a nevet, Franco Nero mellékszerepe pedig mintegy hitelesítette a feldolgozást. A szabad újragondolás után bő tíz évet kellett várni egy olyan változatra, amely szorosabban kötődik Corbucci alkotásához:

az új Django nemcsak történetében, hanem B-filmes megközelítésében is a kultfilmet idézi.

Akárcsak az eredeti film, a sorozat is az amerikai polgárháború után játszódik, főhőse pedig egy titokzatos férfi, aki ellenségeskedő csoportok közé vetődik. Az új változatban azonban nem egykori dél katonák, mexikóiak és egy semleges város áll egymással szemben, hanem egy déli kötődésű, ultrakonzervatív település Elizabeth Thurman (Noomi Rapace) vezetésével és egy Új-Babilon névre keresztelt szabad város, amelyet a fekete John Ellis (Nicholas Pinnock) alapított, és a célja, hogy minden otthontalan, kitaszított léleknek menedéket adjon. Django (Matthias Schoenaerts) a családja gyilkosait keresve érkezik Új-Babilonba, azonban legnagyobb meglepetésére a lányát, Sarah-t (Lisa Vicari) találja ott, aki egyben John Ellis jegyese.

A Django-sorozat e négy karakter viszonyrendszerében, két család életének összefonódásában mélyed el, amely több kapcsolódást tartogat, mint első pillantásra látszik. Emiatt hol gyengébb, hol erősebb mértékben szappanoperás a széria: az, ahogyan a régóta sejthető gyanú igazolást nyer, hol valóban drámai erejű, hol inkább túlzásnak érződik. A fokozatosan feltáruló flashback-ek mindig egy kicsit többet mutatnak a múlt eseményeiből, amely hatásosan ellenpontozza a jelen változásait: a tragikus vétségeket elfedi az információhiány, így azok is szövetségre lépnek, akiknek halálos ellenségnek kellene lenniük. Vagy éppen érthetetlen módon gyűlölik egymást azok, akik valójában összetartoznának.

A Django egyértelműen nem peak tv, de nem is kell, hogy minden sorozat ezt az aktuálisan elvárt magas sztenderdet kövesse.

A leglátványosabb vonása, hogy nagyon vegyes színvonalú. Míg egyik pillanatban szépen kimunkált, akár költői-szimbolikus jeleneteket látunk, máskor hatásvadász pillanatokkal, vázlatos megoldásokkal találkozunk. Kimaradt ok-okozati összefüggések, félbehagyott szálak is akadnak, a legbosszantóbbak pedig bizonyára a sarkos jellemek, különösen Elizabeth Thurmané. A svéd származású Noomi Rapace érthetetlen okból egy rettenetesen elrajzolt, déli akcentussal játssza a figurát, egy bigottan vallásos, szexuálisan frusztrált matrónát, aki jobb híján a környezetén vezeti le kiélhetetlen vágyait. Vele szemben Sarah az élő lelkiismeret, aki próbálja egyensúlyban tartani a mérleg nyelvét, nem egyszer grandiózus gesztusokat téve szerelme és apja felé. Az Aragornná maszkírozott Matthias Schoenaerts kissé súlytalan Django, de az ő színészi perszónája nem sérül a sorozat folyamán.

Corbucci filmjéhez képest a legmeglepőbb visszalépés, hogy a Django védjegyének tekinthető extrém erőszakosságnak nincs nyoma a sorozatban. Míg más ikonikus motívumokat, mint a sárban húzott koporsót (tele fegyverekkel) megidéznek, Franco Nero is játszik egy epizódszerepet papként, illetve végül a böhöm nagy gépfegyver is előkerül, a Django-sorozat a tévékompatibilis utat választotta, vért alig látni benne. A mai idők üzenetét egy váratlan férficsók és az erős női karakterek hirdetik, illetve a sorozat hitelesen ragadja meg azt a viszonylag ritkán ábrázolt ellentmondást is, hogy hiába győztek az uniópártiak, az egykori déli területeken nem szűnt meg egycsapásra a feketeellenesség (sőt, még száz évvel későbbre is maradt belőle.)

Új-Babilon azért mesébe illő oázis az egykori rabszolgák számára, mert ellenséges környezetben, Texas szívében garantálja a biztonságukat és szabadságukat, ami a szedett-vedett városon kívül nem adatna meg nekik.

A hullámzó minőség és a sutaságok ellenére a Django a műfaj rajongóit könnyen a tévéképernyő elég szegezheti, és önmagában lenyűgöző, hogy 2023-ban elkészülhetett egy tízrészes olasz-francia spagettiwestern-sorozat – ma a műfaj gyakorlatilag nem létezik. A Sky Atlantic és a Canal+ angol nyelven készült, Romániában forgatott produkciója karakterdrámának talán olcsó, kalandsorozatnak eseménytelen, de egy utolérhetetlen legenda kései kommentárjaként nem vall szégyent.

A Django itthon a Direct One tévécsatorna műsorán látható.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com