Sorozat

Ezért találták ki a képregény(filme)t – Doom Patrol (2. évad)

A Doom Patrol az a fajta, totálisan elszállt sorozat, amelyben bármi megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Ám a számtalan agyzsibbasztóan kreatív ötlet ellenére sem válik öncélúan furává. Sőt, komolyabban és tartalmasabban közelíti meg a karakterét, mint a legtöbb realisztikusra szabott szuperhősfilm. Mindez pedig a második évadra sem változott.  

A 2019-ben indult Doom Patrol hosszú idő után a legjobb dolog volt, ami a DC képregények filmes és sorozatos adaptációival történt. Az elmúlt 10 év DC filmjein és sorozatain ugyanis folyamatosan érezhető volt az fajta frusztráció, ami rendszerint a bátyja mellé felnőni akaró kisebbik testvér sajátja. Az idősebb fivér ez esetben természetesen a Marvel, aki az MCU révén felfedezte, és tökéletesítette a modern, összefüggő filmuniverzum koncepcióját.

Miközben pedig a DC a fejét vesztve próbálta utolérni a riválisát, elfeledte azt, hogy a kezdetekben minek is köszönhette a Marvel Filmuniverzum a sikerét. Így átgondolt építkezés, és önállóan értelmezhető filmek helyett rögtön egy eposzi méretű, a hősöket dekonstruáló, kvázi-cikluszáró crossoverrel akarták megalapozni a saját filmuniverzumukat. Bár a tévésorozatok terén sikerült megelőzniük a konkurenst: az Arrowverse iránti lelkesedést végül a pongyola, szappanoperákat idéző, felszínes drámára és öncélú fordulatokra fókuszáló írás törte meg. (Ez alól talán kivétel A holnap legendái, ami képes volt elkerülni a felszínes, pozőr komolykodást.)

Nem csoda, hogy a Jeremy Carver (Odaát) által készített Doom Patrol felért egy kisebb csodával. Hiszen a DC képes volt elengedni mind a kettő rossz szokását. Noha a sorozat kezdetben a 2018-ban indult Titans spin-offjának tűnt (hiszen ebben debütáltak elsőként a Doom Patrol szereplői, többnyire azonos színészek alakításában), valójában egy attól teljesen független entitásról van szó. A Doom Patrol fittyet hányva az univerzum építő trendekre, egy teljesen önálló, csakis a saját kontextusán belül létező alkotás. Emellett pedig az alkotók végre meglépték azt, amitől a Warner/DC fejesei A sötét lovag sikere óta többnyire ódzkodtak:

Azaz készítettek egy olyan szuperhős sorozatot, amely nem rejti véka alá a képregényes eredetét.

A Doom Patrol szakít a DC adaptációk azon gyakori jellemzőjével, hogy hőseiket a képregényes eredetüktől eltávolítva próbálják valóságosabb közegbe helyezni. Sőt! A sorozat szégyentelen lelkesedéssel öleli magához a médium legeszementebb ötleteit. Tekintve pedig, hogy az alapot az amerikai képregény leginkább elvetemült zsenijének, Grant Morrisonnak a történetei szolgálják, így szürrealitásban egyáltalán nincs is hiány. Ám a csúcsra tolt camp esztétika, az eszement ötletek, a groteszk karakterek és a negyedik falat rendre porig zúzó, meta-narratíva sosem önmagukért léteznek. A Doom Patrol egy fura sorozat.

De nem csak és kizárólag azért fura, hogy fura legyen. A ránézésre komolyan vehetetlen hősei ugyanis egytől egyig nagyon mély sebeket hordozó, többszörösen tragikus figurák. A sorozat pedig érzékkel és okosan foglalkozik ezekkel a személyes traumáikkal (bizonyos szemszögből nézve már a főszereplők „szuperképességei” is gyakorlatilag a saját bizonytalanságaik, és szorongásaik kivetülése.) A Doom Patrol csapata nem szuperhősökből, de még csak nem is fantasztikus erejű mutánsokból, hanem megtört, kiábrándult és reményvesztett emberekből, akik a képességeiket inkább átoknak, mint áldásnak érzik (és ezzel sokszor a néző sem vitatkozhatna).

Bár kalandjaik során szembe kerülnek egy megalomán, a téridőt uraló, istenszerű gonosztevővel, egy bizarr világvége szektával, vallási fanatikus óriás csótánnyal vagy éppen egy önálló tudattal bíró utcával, az igazi kihívást mégis a saját maguk elfogadása, és a belső démonjaik legyőzése jelenti. Ám ez nem azt jelenti, hogy ez egy morózusan komolykodó és depresszív sorozat lenne. Éppen ellenkezőleg egy végtelenül színes, totálisan elborult humorral operáló agymenés. A sorozatnak szinte példa nélküli módon sikerül a komoly tartalmat és a könnyed stílust közös nevezőre hoznia.

A Doom Patrolban kéz a kézben jár a teljesen kiszámíthatatlan cselekmény és a nagyon is komoly és átélhető karakterdráma.

Ebből az egyedülálló keverékből pedig korunk legegyedibb, kifejezetten hiánypótló „szuperhős története” születik meg – ami a második évadra sem sokat veszített az erejéből. Az évadnyitó szinte közvetlenül az előző szezon fináléja után veszi fel a fonalat. A morális (sötét)szürke zónában mozgó X-professzorként is értelmezhető Főnök (Timothy Dalton) csapatának ugyan sikerült legyőzni vezetőjük nemezisét (Mr. Nobody – Alan Tudyk), ám ennek következményeként Larry Trainor/Negative Man (Matt Bomer) kivételével LEGO méretűre zsugorodtak. A helyzet pedig akkor sem lenne túl kellemes, ha jól működő csapatként tudnának funkcionálni. Ám tekintve, hogy a csapat tagjai nemrég megtudták, hogy az őket megnyomorító baleseteket mind a vezetőjük okozta, így érthetően a többségük igencsak maga alatt van.

Hőseinket lassan utoléri a múlt, amiről azt hitték már réges-régen maguk mögött hagyták. A kiújuló traumákat, pedig tetőzik még a korábbiaknál is groteszkebb ellenfelek. A második évad első három része tehát szépen, következetesen veszi fel a fonalat, miközben előre vetíti az évad főbb konfliktusait. Az előző szezonban hőseink megmentették a Főnököt, csak, hogy kiderüljön, hogy ő a felelős az életük mélypontjaiért. Most a főnökön a sor, hogy szembenézzen és vezekeljen a bűneiért. Dalton pedig kimért, és mélyen érzékeny játékkal kelti életre a tettei súlya alatt őrlődő csapatkapitányt.

Persze a Doom Patrol fő ereje eddig is a karaktereiben rejlett.

Ez pedig nem kis részben az őket életre keltő színészeken múlt. A gárda pedig továbbra is remekel. Brendan Fraser egész eddigi karrierjében nem játszott olyan intenzitással, mint a merev fémtestbe zárt Robotman hangjaként. Hasonlóan remek a számtalan kedélyállapotot és személysíéget egyenletes szinten megjelenítő Diane Guerrero (mint Őrült Jane). April Bowlby (Elasti-Girl) és Joivan Wade (Cyborg) pedig egyaránt képesek úgy tovább vinni a figuráikat, hogy azok új traumái és új céljai mögött végig érezhető maradjon a múltbéli jellemük.

A második évad pedig egyelőre személyesebbnek, és karakter-fókuszáltabbnak tűnik. Bár néhol (főleg Larry Trainor esetében) úgy érződhet, hogy némelyiküknek ugyanazzal kell megbirkóznia, amin már az elsőben túltette magát. Ám a helyzet sokkal inkább az, hogy karakterek nagyon kis lépésekben haladnak: elkerülve az olyan hollywoodi sablonokat, mint, hogy valaki két rész alatt, egy motivációs beszéd hatására képes legyőzni évek szorongását és rossz döntését.

Ami egyelőre hiányzik az egy Mr Nobody jellegű, a sorozat egésze alatt jelenlévő gonosztevő.

A nyitó részekből nem látszik, hogy ki lesz most a „nagy gonosz”. Már, ha lesz egyáltalán: ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a valódi bonyodalmat a Főnök félszerzet, hatalmas erők birtokában lévő kislánya (Abigail Shapiro) fogja okozni. Mr. Nobody hiányával pedig egyelőre a sorozat egyik legmarkánsabb jellemzőjéről: a negyedik falat konstans leromboló narrációról is le kell mondanunk. Persze nem kizárt, hogy a későbbiekben ő is visszatér még. Ahogyan azon is meglepődnék, hogy ha a második és harmadik részben bemutatott, két roppant ígéretes (ám látszólag azonnal kiírt ellenfelet) Dr. Tyme-ot és Red Jack-et, ne látnánk a későbbiekben. Már csak azért sem, mert a Doom Patrol nagy bravúrja eddig is az volt, hogy miként fűzte végül egyé a látszólag egymástól függetlennek tűnő, teljesen agyament ötleteit

A Doom Patrol a második évadra sem veszett semmit a varázsából. Talán kissé kevésbé elborult (még), és személyesebb, komorabb, mint a 2019-es szezon elején volt, de továbbra is minden meg van benne, ami miatt a sorozat kiemelkedik a szuperhősfeldolgozások közül. Eszement kreatív ötleteinek garmadája, a szégyentelenül elborult humora, a szürreális látványvilága, és valódi karakterközpontú cselekményének köszönhetően továbbra is az egyik legizgalmasabb, és legszórakoztatóbb képregényadaptáció.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com