Sorozat

Ezért találták ki a képregény(filme)t – Doom Patrol (2. évad)

A Doom Patrol az a fajta, totálisan elszállt sorozat, amelyben bármi megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Ám a számtalan agyzsibbasztóan kreatív ötlet ellenére sem válik öncélúan furává. Sőt, komolyabban és tartalmasabban közelíti meg a karakterét, mint a legtöbb realisztikusra szabott szuperhősfilm. Mindez pedig a második évadra sem változott.  

A 2019-ben indult Doom Patrol hosszú idő után a legjobb dolog volt, ami a DC képregények filmes és sorozatos adaptációival történt. Az elmúlt 10 év DC filmjein és sorozatain ugyanis folyamatosan érezhető volt az fajta frusztráció, ami rendszerint a bátyja mellé felnőni akaró kisebbik testvér sajátja. Az idősebb fivér ez esetben természetesen a Marvel, aki az MCU révén felfedezte, és tökéletesítette a modern, összefüggő filmuniverzum koncepcióját.

Miközben pedig a DC a fejét vesztve próbálta utolérni a riválisát, elfeledte azt, hogy a kezdetekben minek is köszönhette a Marvel Filmuniverzum a sikerét. Így átgondolt építkezés, és önállóan értelmezhető filmek helyett rögtön egy eposzi méretű, a hősöket dekonstruáló, kvázi-cikluszáró crossoverrel akarták megalapozni a saját filmuniverzumukat. Bár a tévésorozatok terén sikerült megelőzniük a konkurenst: az Arrowverse iránti lelkesedést végül a pongyola, szappanoperákat idéző, felszínes drámára és öncélú fordulatokra fókuszáló írás törte meg. (Ez alól talán kivétel A holnap legendái, ami képes volt elkerülni a felszínes, pozőr komolykodást.)

Nem csoda, hogy a Jeremy Carver (Odaát) által készített Doom Patrol felért egy kisebb csodával. Hiszen a DC képes volt elengedni mind a kettő rossz szokását. Noha a sorozat kezdetben a 2018-ban indult Titans spin-offjának tűnt (hiszen ebben debütáltak elsőként a Doom Patrol szereplői, többnyire azonos színészek alakításában), valójában egy attól teljesen független entitásról van szó. A Doom Patrol fittyet hányva az univerzum építő trendekre, egy teljesen önálló, csakis a saját kontextusán belül létező alkotás. Emellett pedig az alkotók végre meglépték azt, amitől a Warner/DC fejesei A sötét lovag sikere óta többnyire ódzkodtak:

Azaz készítettek egy olyan szuperhős sorozatot, amely nem rejti véka alá a képregényes eredetét.

A Doom Patrol szakít a DC adaptációk azon gyakori jellemzőjével, hogy hőseiket a képregényes eredetüktől eltávolítva próbálják valóságosabb közegbe helyezni. Sőt! A sorozat szégyentelen lelkesedéssel öleli magához a médium legeszementebb ötleteit. Tekintve pedig, hogy az alapot az amerikai képregény leginkább elvetemült zsenijének, Grant Morrisonnak a történetei szolgálják, így szürrealitásban egyáltalán nincs is hiány. Ám a csúcsra tolt camp esztétika, az eszement ötletek, a groteszk karakterek és a negyedik falat rendre porig zúzó, meta-narratíva sosem önmagukért léteznek. A Doom Patrol egy fura sorozat.

De nem csak és kizárólag azért fura, hogy fura legyen. A ránézésre komolyan vehetetlen hősei ugyanis egytől egyig nagyon mély sebeket hordozó, többszörösen tragikus figurák. A sorozat pedig érzékkel és okosan foglalkozik ezekkel a személyes traumáikkal (bizonyos szemszögből nézve már a főszereplők „szuperképességei” is gyakorlatilag a saját bizonytalanságaik, és szorongásaik kivetülése.) A Doom Patrol csapata nem szuperhősökből, de még csak nem is fantasztikus erejű mutánsokból, hanem megtört, kiábrándult és reményvesztett emberekből, akik a képességeiket inkább átoknak, mint áldásnak érzik (és ezzel sokszor a néző sem vitatkozhatna).

Bár kalandjaik során szembe kerülnek egy megalomán, a téridőt uraló, istenszerű gonosztevővel, egy bizarr világvége szektával, vallási fanatikus óriás csótánnyal vagy éppen egy önálló tudattal bíró utcával, az igazi kihívást mégis a saját maguk elfogadása, és a belső démonjaik legyőzése jelenti. Ám ez nem azt jelenti, hogy ez egy morózusan komolykodó és depresszív sorozat lenne. Éppen ellenkezőleg egy végtelenül színes, totálisan elborult humorral operáló agymenés. A sorozatnak szinte példa nélküli módon sikerül a komoly tartalmat és a könnyed stílust közös nevezőre hoznia.

A Doom Patrolban kéz a kézben jár a teljesen kiszámíthatatlan cselekmény és a nagyon is komoly és átélhető karakterdráma.

Ebből az egyedülálló keverékből pedig korunk legegyedibb, kifejezetten hiánypótló „szuperhős története” születik meg – ami a második évadra sem sokat veszített az erejéből. Az évadnyitó szinte közvetlenül az előző szezon fináléja után veszi fel a fonalat. A morális (sötét)szürke zónában mozgó X-professzorként is értelmezhető Főnök (Timothy Dalton) csapatának ugyan sikerült legyőzni vezetőjük nemezisét (Mr. Nobody – Alan Tudyk), ám ennek következményeként Larry Trainor/Negative Man (Matt Bomer) kivételével LEGO méretűre zsugorodtak. A helyzet pedig akkor sem lenne túl kellemes, ha jól működő csapatként tudnának funkcionálni. Ám tekintve, hogy a csapat tagjai nemrég megtudták, hogy az őket megnyomorító baleseteket mind a vezetőjük okozta, így érthetően a többségük igencsak maga alatt van.

Hőseinket lassan utoléri a múlt, amiről azt hitték már réges-régen maguk mögött hagyták. A kiújuló traumákat, pedig tetőzik még a korábbiaknál is groteszkebb ellenfelek. A második évad első három része tehát szépen, következetesen veszi fel a fonalat, miközben előre vetíti az évad főbb konfliktusait. Az előző szezonban hőseink megmentették a Főnököt, csak, hogy kiderüljön, hogy ő a felelős az életük mélypontjaiért. Most a főnökön a sor, hogy szembenézzen és vezekeljen a bűneiért. Dalton pedig kimért, és mélyen érzékeny játékkal kelti életre a tettei súlya alatt őrlődő csapatkapitányt.

Persze a Doom Patrol fő ereje eddig is a karaktereiben rejlett.

Ez pedig nem kis részben az őket életre keltő színészeken múlt. A gárda pedig továbbra is remekel. Brendan Fraser egész eddigi karrierjében nem játszott olyan intenzitással, mint a merev fémtestbe zárt Robotman hangjaként. Hasonlóan remek a számtalan kedélyállapotot és személysíéget egyenletes szinten megjelenítő Diane Guerrero (mint Őrült Jane). April Bowlby (Elasti-Girl) és Joivan Wade (Cyborg) pedig egyaránt képesek úgy tovább vinni a figuráikat, hogy azok új traumái és új céljai mögött végig érezhető maradjon a múltbéli jellemük.

A második évad pedig egyelőre személyesebbnek, és karakter-fókuszáltabbnak tűnik. Bár néhol (főleg Larry Trainor esetében) úgy érződhet, hogy némelyiküknek ugyanazzal kell megbirkóznia, amin már az elsőben túltette magát. Ám a helyzet sokkal inkább az, hogy karakterek nagyon kis lépésekben haladnak: elkerülve az olyan hollywoodi sablonokat, mint, hogy valaki két rész alatt, egy motivációs beszéd hatására képes legyőzni évek szorongását és rossz döntését.

Ami egyelőre hiányzik az egy Mr Nobody jellegű, a sorozat egésze alatt jelenlévő gonosztevő.

A nyitó részekből nem látszik, hogy ki lesz most a „nagy gonosz”. Már, ha lesz egyáltalán: ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a valódi bonyodalmat a Főnök félszerzet, hatalmas erők birtokában lévő kislánya (Abigail Shapiro) fogja okozni. Mr. Nobody hiányával pedig egyelőre a sorozat egyik legmarkánsabb jellemzőjéről: a negyedik falat konstans leromboló narrációról is le kell mondanunk. Persze nem kizárt, hogy a későbbiekben ő is visszatér még. Ahogyan azon is meglepődnék, hogy ha a második és harmadik részben bemutatott, két roppant ígéretes (ám látszólag azonnal kiírt ellenfelet) Dr. Tyme-ot és Red Jack-et, ne látnánk a későbbiekben. Már csak azért sem, mert a Doom Patrol nagy bravúrja eddig is az volt, hogy miként fűzte végül egyé a látszólag egymástól függetlennek tűnő, teljesen agyament ötleteit

A Doom Patrol a második évadra sem veszett semmit a varázsából. Talán kissé kevésbé elborult (még), és személyesebb, komorabb, mint a 2019-es szezon elején volt, de továbbra is minden meg van benne, ami miatt a sorozat kiemelkedik a szuperhősfeldolgozások közül. Eszement kreatív ötleteinek garmadája, a szégyentelenül elborult humora, a szürreális látványvilága, és valódi karakterközpontú cselekményének köszönhetően továbbra is az egyik legizgalmasabb, és legszórakoztatóbb képregényadaptáció.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya