Sorozat

A Sherlock után… – Drakula

Bram Stoker klasszikusából ezúttal a Sherlockot is jegyző alkotópáros készített egy modern változatot. De vajon működik-e a legendás vámpírtörténet 21. századba ültetése? Valóban szükség volt egy újabb Drakula feldolgozásra?

Ha csak az ötletet nézzük, és a Sherlocknál látott frappáns megvalósítást reméljük, akkor a válasz teljesen egyértelmű: igen. A vért, a tudatot, az akaratot és végül az életet elszívó Drakula gróf lénye megannyi modern kori asszociációt kínál: a technológia hatalma az ember felett, az ember hatalma a környezet felett, a férfiak hatalma a nők felett és a többi. Ahogy a horror műfaja kisebb reneszánszát éli, úgy kapjuk a végeláthatatlan zombis alkotások sorát is – olykor több, olykor kevesebb mondandóval. Ehhez a tendenciához pedig passzol – elméletben legalábbis – a vámpírok urának sztorija. De ha nem innen, akkor közelíthetjük a témát az örök élet iránti áhítozás felől, vagy a vallás és a hit megkérdőjelezésének problémáját véve alapul. Vagy akár el lehetne lépni egy könnyedebb, humorosabb irányba is, ahogy azt tette a Hétköznapi vámpírok.

Steven Moffat, Mark Gatiss és a BBC a Netflix-szel karöltve azonban valamilyen elfuserált oknál fogva egyik irányba se mozdult el,

sőt, a sorozat kétharmada mégcsak nem is a modern időkbe lett átültetve. Az első részben a regénynek megfelelően megismerjük Jonathan Harker tragikus történetét, aki ügyvédként kerül Drakula szolgálatába, majd a gróf áldozatává válik. A második epizód a vámpír utazását mutatja be, ahogy Erdélyből Londonba hajózik, míg a befejező epizód végre a jelenbe repíti őt – és minket is –, hogy a regény Lucyról szóló részét is láthassuk. Tény és való, hogy a sorozat bizonyos értelemben ezzel az ívvel jut el a klasszikus 19. századi értelmezésből a modern, 21. századiba, mindezzel azonban nem mond sok újat.

A korok közti ugrálás miatt pedig gyakorlatilag értelmetlen a minisorozatot egészében nézni, hiszen annyira különbözik egymástól a három epizód – mind hangvételében, mind dramaturgiában, mind műfajilag. Legfőképp minőségében van hatalmas szakadék az egyes, egyébként szinte egészestés film hosszúságú részek között. Míg a kezdő epizód a tradicionális vámpírtörténetek vonalán haladva idézi meg a sokszor Zs-kategóriás horrorok évtizedes hagyományát, addig a második rész már egy koherens, izgalmas és sokkal élvezhetőbb Tíz kicsi néger hangulatot hozó intenzív thrillerként működik. Mindezt pedig egy annyira összevissza, nyakatekert, sok tekintetben megalapozatlan és értelmetlen záró fejezet követ, hogy

az ember akarva-akaratlanul ismét a Sherlock befejezésének kiábrándító és zavaróan katyvasz világában érzi magát.

Arról nem is beszélve, hogy hiába dicséretes a készítők azon szándéka, hogy Bram Stoker eredetijét hűen kövessék, szomorú és bosszantó, hogy a Drakula modernizált változata igazából csak az utolsó részben jut el a mai világig – addig az unalomig ismételt és számtalanszor feldolgozott 19. század végi gótikus történetet, helyszínt és elemeket kapjuk. Nem azzal van a baj, hogy a cselekményen nem változtat a sorozat. Ám a sokszor felcsillanó ötletesség, kreativitás és a korábban már bizonyított alaptörténethez való bátrabb hozzáállás hiányzik. Ezekkel érdemben át lehetett volna emelni a regényt a 21. századba.

Az amúgy közepes színvonalú kezdésben a hangulatteremtés egészen jól működik. A helyszín és a jelmezek a helyükön vannak. Ráadásul Van Helsing karakterének nővé és apácává avanzsálása sem zavaró. Sőt! A női Van Helsing és Drakula különös kettősére épül a sorozat legjobb és legeredetibb szála: kettejük intellektuális, hitbéli és olykor egészen szexuális túlfűtöttséggel megspékelt macska-egér játszmája az egyetlen igazán figyelemreméltó eleme a Drakulának. Ezzel a készítők sikeresen túlléptek korunk hibáján, miszerint ha random karaktereket változtatunk nőkké, akkor le is tudtuk a diverzitást. Jelen esetben ugyanis tényleges adalék a női Van Helsing. Hiába azonban ez az üdítő duó, az olcsó jump scare-ek, a néhol nevetséges maszkok és a ’80-as éveket megidéző horrormegoldások sokat elvesznek az első rész értékéből.

Nem úgy a folytatás: a sorozat középső epizódja pozitív csalódás a nyitányhoz képest.

Drakula a Demeter nevű hajón utazik, hogy Londonba jusson, ahol tervei szerint intellektuális és arra érdemes emberek vérét szívva ő maga is tovább fejleszti képességeit. Hiszen akinek vérét megissza, annak minden emlékét, ezzel pedig tudását és ismeretét is elsajátítja. A hosszú úton azonban enni is kell, emiatt az utasok, majd a legénység is egyesével eltűnnek, mi pedig egyre jobban megismerhetjük Drakulát, illetve szoríthatunk a szerencsétlen áldozatoknak. A sorozat ráadásul az időben is ugrál, így újabb és újabb információmorzsákat csepegtet az első és a második rész közötti – eddig nem mutatott – időről. Van Helsing és Drakula sakkjátszmája folytatódik – szó szerint. Ez a képzeletben, múltban és jelenben való kalandozás pedig új ízt ad az ismert történetnek. A záró képsor pedig akkora erővel üti meg az embert, hogy egyből kattint a harmadik epizódra.

Ebben azonban már koránt sincs köszönet: a modern korba ültetett Drakula, akiről két részen át lépten-nyomon azt hallottuk és láttuk, hogy mennyire megválogatja az ételét és hogy mennyire tiszteli Van Helsinget erejéért, intelligenciájáért és bátorságáért, hirtelen egy karakter tévesztett figurává válik. Tinderezik, emojikat küldözget és szinte teljes válogatás nélkül szedi áldozatait.

Noha ezzel halványan felsejlik a kor társadalmának kritikája, a sorozat nem megy bele túl mélyen a modern kor szabad szellemű szexualitásának kérdésébe,

így a valóban mély gondolatok elmaradnak. Inkább csak Drakula kiállásának és elveinek meggyengülését látjuk, ami nincs kellőképpen megalapozva – az ugyanis elég kevés, hogy ugrottunk az időben 123 évet. Stoker eredetijében is magával ragadja Drakulát Lucy karaktere, aki a regényben éjszakáról éjszakára szenved a vámpír támadásaitól. A sorozat azonban mindezt úgy ültette a mai környezetbe, hogy a kifinomult és stílusos Drakulát egy antipatikus, öntelt bulilány ejti rabul, aki önként ajánlja fel vérét a férfinak. Eközben Van Helsing leszármazottja egy egész létesítményt hoz létre, hogy felkutassa és tanulmányozza a vámpírt…

Az 1897-es történetszál szinte minden fontos elemét sikerül tehát modern miliőbe helyezni a Sherlockra oly jellemző átgondoltság és ötletesség mintáját követve, de az elemek felvonultatása sajnos kevés a sikerhez. Az összkép zavaros, ellentmondásos, a karakterek korábban megismert irányelvei ellen mennek, a befejezés pedig konkrétan kínosan és nevetséges.

Claes Bang Drakulája és Dolly Wells Van Helsingje ugyan hibátlan, a kettejük közti kémia pedig sok jelenetet elvisz a hátán, de a három epizódos minisorozat összességében csalódást okozott. A egyenletlen minőséget nem mentik meg a helyenkénti eredeti gondolatok, és a modernizált változat súlytalan üzenete már-már teljesen megkérdőjelezi az új változat létjogosultságát. Talán van, aminek tényleg koporsóban a helye.

Avatar

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya