Sorozat

Vaklárma – Echo

Mozgalmas év volt 2023 képregényadaptációs fronton. A Marvel és a DC versenyfutása évek óta először tűnt kiegyenlítettnek. Mondjuk inkább negatív értelemben, a szimplán gagyi filmektől kezdve a csúfos kasszafiaskókon át egészen a nagyvásznon túl, a tárgyalótermi botrányokig. No de új év, új remények. A Marvel hozza az újév első szuperhőscuccát, az Echo-t. Vajon a Disney+ minisorozata több egy reprezentáció-darabnál, vagy csak egy olyan káosz, amit a DC is „megirigyelne”?

Az Echo-t felvezető Sólyomszem nem ígért sokat, nem is adott sokat. Egész jópofán emelte be az alvilági játékokat az utcafrontról az összeségében könnyed hangvételű MCU-ba. Egy titokzatos maffia parancsnokaként Maya Lopez, alias Echo (Alaqua Cox) keseríti meg Jeremy Renner, az apja (Zahn McClarnon) feltételezett gyolkosának életét. Legalább akkora sokkot kapott, amikor kiderült, hogy az egész mögött nevelő apja, a Vezér, Wilson Fisk áll, mint a rajongók, akik újrázni láthatják Vincent D’Onofriót a korábbi szerepében.

Nem csoda, az egykori, Netflix-en futott Daredevil a közönség és a kritika szeretete ellenére váratlanul kapott kaszát a megfilmesítési jogok visszaszerzése miatt. Az már csak hab volt a tortán, hogy néhány héttel a sorozatpremier után a nagyvásznon is egyértelművé váltak a Marvel tervei, hiszen Charlie Cox, azaz Matt Murdock, azaz Daredevil maga lett Pókember jogi képviselője. 

Echo pedig saját sorozatot kapott a hype-hullám közepén a két visszatérő színésszel, noha a Vezért (elméletileg) arcon durrantotta apuci pici lánya. Maya most menekülőre fogta, egészen szülőföldjéig, Oklahomáig. Bosszúja korántsem ért véget: célja a Fisk-birodalom átvétele. Ahhoz azonban, hogy szembeszállhasson majdnemapjával, előbb a saját démonaival kell leszámolnia, hogy méltó lehessen a fejében visszhangzó csaktó indiánok örökségére.

Megannyi esztendő túlteljesítése után az óév volt az igazán látványos bezuhanás a Marvel számára,

noha a folyamat már közvetlenül az Infinity Saga dupla fináléja után megindult. Azóta a minőség felemás, de azt mindenképp Kevin Feige-ék számlájára írhatjuk, hogy legalább próbálkoznak. A hangnemek és hangsúlyok változása például kedvezett a műfaji és tonális kísérletezésnek, mind a filmvásznon (Doctor Strange az őrület multiverzumában), mind a kisképernyőn (Éjjeli vérfarkas). Nem jelentős, de tetten érhetőek elmozdulások a korhatár-besorolás szempontjából is: a tavaly novemberben bejelentett új „brand”, a Marvel Spotlight már egyértelműbb pozicionálás a korhatáros tartalmak felé. A Spotlight égisze alatt a stúdió a fősodorba tartozó filmes és sorozattörténésektől elválasztott, új, földhözragadtabb és karakterközpontúbb sztorikat ígér, amelyek immáron akár az eddig nem sűrűn látott figyelmeztetéssel is indulhatnak: „szülői felügyelettel ajánlott”.

Az Echo az eddigi legerőszakosabb Marvel-produktum, amit az MCU megmentőjének kiáltottak ki – na, van egy rossz hírem; nem lesz az. Sőt,

az Echo a Marvel egyik legnagyobb szemfényvesztése, talán még az Örökkévalók sztárparádéjánál is nagyobb blöff.

Adott egy főhős, aki két másik széria kvázi spin-offja, melyek közül az egyik egy MCU-tól függ, a másik viszont egy attól független rajongói bázissal rendelkezik. Az Echo alapsztorijában ezer szállal kötődik ezekhez, visszahozza a sztárjaikat. Mi marad tehát a sorozatból, ha lehámozzuk a korábbi franchise-okról? 

Egy siket indiánlány, aki bűnözőként élte eddigi életét, vendettára vállalkozik. Kimért, mosolytalan, zárkózott jellem, perfekt szociopata alapanyag. Sőt. Kíméletlenül végez támadóival – ezt valóban meg kell hagyni, a legvéresebb Marvel-produkció. Az elmúlt húsz évben nem foglalkozott sem a családjával, sem a legjobb barátnőjével, Bonnie-val (Devery Jacobs), mondván, csak a bajt hozza mindenkire. Társaságukat most is csak a szükség miatt keresi, ha éppen például fegyvertelep-robbantáshoz kell egy segítő kéz. Emlékképek nyomasztják, például a balesetről, amiben anyja meghalt, mert a vihar közepén kellett elmenni neki édességért. Szintén flashbackekből derül ki, milyen volt kislányként: kísérletképpen lecsúzlizik egy madarat, egy Fisk által agyonvert, goromba jégkrém-árust a földön rugdos, később pedig az első emberáldozatát is szemlézzük a visszaemlékezések során. 

Egy ponton maga a Vezér kéri számon az őt szörnyetegnek tituláló Mayát, hogy ő akkor mégis micsoda, ha a parancsára gondolkodás nélkül gyilkolt. És igaza van;

A 11(!) író által fejlesztett sztori képes arra, hogy egyetlen egy vegytisztán pozitív jellemzőt tud felmutatni a főhős – a származását.

A lányt látomásokban szólítja meg megannyi nemzedéknyi kompetens, erős női ős. Az első, aki megmentette népét a pusztulástól, egy különös krikett-baseball-rugby-hibrid sportot űző játékos, aki a száműzéstől óvta meg csoportját. Egy vadnyugati fegyverforgató szembement a nemi sztereotípiákkal és megmentette apja könnyűlovasságát. (Ő egyébként egy stilisztikailag és narratív szempontból teljesen elütő, 4:3-as képarányból lassan szélesvászonná formálódó, fekete-fehér szekvenciában jelenik meg, az inkonzisztencia és a bravúroskodás oltárán). Na meg persze az anyja.

Maya az új generáció, akit azért kellene szeretnünk, mert halomra öli a gonoszokat. 

De elég a gonosz erővel szemben felsorakoznia egy antihősnek ahhoz, hogy karaktere működni tudjon, könnyű azonosulási lehetőséget biztosítson?

Ahhoz, hogy szívlelhető, pártolható legyen, ennél sokkal több kell. Ha a tettei, a jelleme normatív-morális paradoxonban tengődik, eredendően nem rossz, nem is akar rosszat, de a maga módján, erkölcsileg megkérdőjelezhető módon fejezi ki magát, esetleg önös érdekből cselekszik. Ilyetén még maga Fisk (ha nem ölne ártatlanokat) is komplexebb sötét hős-alapanyag, mint Maya, aki attól még nem lesz szerethető, hogy bosszút akar állni bűnöző apjának gyilkosán. Ennek fényében, a csaktó törzs örököse, Maya habitusát és cselekedeteit elnézve, azt lehet mondani, ez a nép bizony ráb*szott, mert világmegváltás itt ugyan nem történik.

Annál is inkább, mert róluk sem derül ki túl sok minden a díszes ruháikon, mulattató táncaikon kívül. A széria készítői és a végén érkező inzert nem győz hálálkodni a törzsi segítségért, amiért ennyire autentikusan tudták bemutatni a népcsoportot. Valójában viszont pont annyi értelme van ennek a sorozatnak szociokulturális szempontból, mint a Kék Bogár latino-reprezentációjának. Van etnikai háttér, de tök mindegy, mert a játékidőt vagy a comic relief oldalági, vagy a keserédesen őrlődő egyenesági rokonok redukálják minimumra. Ne legyenek kétségek, a reprezentáció szabályrendszer és kontextus híján csupán egy üres váz.

Ha valaki indiánsztorira szomjazik, ne itt keresse, vannak rá sokkal megfelelőbb helyek.

A tartalmi purgatóriumban szerencsétlen Alaqua Cox-ot sajnálom a leginkább. Neki még csak most nyílik ki Hollywood kapuja, két alkotás szerepel mindössze a kreditlistáján és őszintén remélem, hogy nem skatulyázzák be, mint a „tré képregénysorozat politikailag korrekt hősnőcskéjét”. Láthatóan szereti, amit csinál, érzelmet plántál címszerepébe és rendkívül jól áll neki a bunyó. Akarata, kitartása mindenesetre bizonyosan van, hiszen a civil életben is nehézségekbe ütközik, az a prosztetikus láb ugyanis nemcsak filmes kellék.

Van azonban egy fontosabb aspektusa a casting-kérdésnek, az Örökkévalók Makkarija után ugyanis Maya a második siket MCU-karakter. Fontos tisztázni; Lauren Ridloff karaktere esetében (a nem- és a rasszcsere mellett) egy alapanyag változtatasról van szó, míg Cox-énál ez egy kötelezően abszolválandó döntés volt, hiszen eredetileg is így írták meg (ahogyan indián származását is). 

Az Örökkévalók kapott hideget-meleget, a túlreprezentált szereplőgárda az egyik oldalnak negatív, a másik oldalnak pozitív volt. Most az a releváns kérdés, hogy a siketség, mint hátrányos helyzet előnyre lett-e fordítva. A Deaf Gain szempontjából mindenképp, a trendekhez igazodó filmkészítési irányelvek felől pedig logikailag indokolható (Makkari hangsebességének fiziologiai hatásaival összefüggésben) és előnyös (nem a PC a film legnagyobb baja), hogy kiválasztották ezt a karaktert, aki a siket közönséghez tud szólni. Sokkal-sokkal előnyösebb helyzetben volt Maya, mégis 

az Echo esete az inklúzióval számomra roppant szomorú. 

Persze, a jelnyelv fontos és egy jelentős pillanatban kiemelt narratív funkciót betöltő tényező a szériában, és a CODA-közösség (siket szülők gyermekei) is képviseletet kap. Sőt, egy ötletes mesterséges intelligencia működtette eszköz túl is mutat a filmen. De ennyi. Olykor-olykor, roppant szájbarágós módon és indifferens pillanatokban elcsöndesül a zene és az atmoszféra, mintegy jelezve, hogy Maya siket, el ne felejtsd!

Az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet élvez a mozgókép auditív mechanizmusaival való játék. A Hush, a Hang nélkül, de a Vaksötét is a túlélési lehetőségeket boncolgatja a csönddel. A Nincs, aki megmentsen megmutatja, hogy egyáltalán nem kell semmit sem verbálisan exponálni, a CODA és A metál csendje pedig igazán különleges filmélményként járja körbe a halláshoz fűződő viszonyunkat.

Lehet művészi szempontból hatásos-hatékony, formanyelvi kifejezőeszközként használva filmet készíteni a hallás világával a középpontban. És lehet egy kedves, de semmi újat nem mondó, tucatakciófilmet – utóbbi táborba tartozik az Echo is. 

Egyetlen jelenet kivételével, (amikor nem kicsit stílus- és történetidegen módon Rob Zombie Dragula című számát csutka hangerőre kapcsolva öldököl), az ég egy adta világon semmilyen előnyt nem farag harc közben a hátrányából. Nincs egyetlen mozdulata sem, ami az ép érzékszerveinek a függvénye. A fináléban Mayából Echo válik (a hallás metafizikai értelmében), elsajátítja a különleges képességet, amitől szuperré lesz. De könyörgöm, szájról egy nyamvadt betűt sem képes leolvasni. 

Maya szupermentessége mikroszinten azért dühítő, mert Sydney Freeland vezető rendező bénának tartotta például azt a képregényes képességét, miszerint le tudja másolni az ellensége mozdulatait. Ugyanakkor az éleslátás kimondottan a specialitása.

Noha jó a koreográfia, pontosan annyi egyediséggel bír, mint A részeges karatemester mozdulatai józanul.

Makroszinten pedig már egyenesen felháborító, hogy egy ilyen karaktert a hátrányos helyzetű antihősök talán legnagyobb ikonjának, Daredevil hátán, ezáltal pedig nem csekély mértékben az egyébként is fantasztikus, de vizuális-auditív szempontból is kimagasló sorozatát kihasználva kívánják felfuttatni. 

A Marvel szinte minden szempontból meghazudtolja önmagát. Egy földhöz ragadt, kemény sorozatot kínál egy szuperképességek nélküli világban, (amiben még a mémgyár Sólyomszem is érvényesül, hiszen egész jó a látása), de egy valós és rendhagyó képességeitől megfosztott hőssel, akiből végül mégis természetfeletti erőlényt fabrikál a pátosz és a lustaság oltárán. Egy MCU-tól független szériát ígér, ami MCU nélkül létre sem jöhetett volna. Egy új irányt vázol fel, de egy régen elkaszált, mások által sokkal szebben és jobban fejlesztett sorozat alapvetéseivel. Egy új példaképet teremt, aki valójában nem tud és nem is akar az lenni. Egy fontos társadalmi témát sejtet, amit azonban az autokorrektre bíz, úgy küldi el. Csili-vili szórakozóhelyen biztosítja a silent diszkót, és bár még ordítunk, a fényeket már lehúzták és a discmanünk is lemerült.

Az Echo a Disney+ kínálatában érhető el.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com