Sorozat

Szegénységben, gazdagságban – Egy szobalány vallomása

A Netflix tízrészes minisorozata, az Egy szobalány vallomása egy családon belüli erőszakból a létbizonytalanságba menekülő, fiatal kisgyerekes anyuka kálváriáját igyekszik szórakoztatóvá tenni. Sikerül? A kritika az első öt rész alapján készült.

Hollywood általában ódzkodik attól, hogy a szegénységgel foglalkozzon. Ha mégis vállalkozik rá, felhúzza egy könnyen emészthető kitörési narratívára, ami imponálhat az Oscart kiosztó Akadémiának, romanticizál, rosszabb esetben nyomorpornóval riogatja a nagyközönséget (legutóbb a Vidéki ballada az amerikai álomról elkövette az összes hibát, amit ilyenkor el lehet követni). Még függetlenfilmes körökben sem olyan gyakori, hogy nélkülöző főhősöket kövessenek, sorozatokban meg aztán végképp tabu, hogy epizódokon, évadokon keresztül ne dúsgazdag, vagy legalábbis jobb módú közegbe invitáljon hétről hétre.

A tízrészes Egy szobalány vallomása Stephanie Land memoárja alapján készült. Főhőse, Alex (Margaret Qualley) a nyitójelenetben, az éjszaka közepén felkapja kétéves kislányát, Maddyt (Rylea Nevaeh Whittet), egy hátizsákot, beül a kocsiba és otthagyja az otthonául szolgáló lakókocsit meg a gyermeke apját, Seant (Nick Robinson). Apránként derül ki, hogy egy bántalmazó kapcsolatból menekül, amelynek pontos kontúrjai még Alex számára sem egyértelműek elsőre, ahhoz viszont, hogy fedél legyen a lánya feje felett és meg tudjanak élni, mihamarabb munkát kell találnia. Így kerül szobalányként gazdag emberek palotáiba, ahol pazarló életmóddal, vagy elhanyagolt lakásokba, ahol mocskos vécékkel szembesül.

A minisorozat elbeszélésmódjában a neorealista megközelítést ötvözi kommerszebb eszközökkel.

A stílusnemek találkozása nem mindig zavartalan, de a nyomorpornós szörnyülködést kategorikusan – és szerencsésen – elkerüli: az epizódok nézetik magukat, és inkább a szívre próbálnak hatni, semhogy gyomrosokat vinnének be a nézőnek. A kamera szorosan követi Alexet minden szorongató helyzetbe, amely egyes feszült pillanatokban még az Egy nap vagy a Never Rarely Sometimes Always kényelmetlenül közeli kálváriáival is rokonítható. Ellenpontként ugyan vissza-visszaugrunk egy-egy napfényes flashbackkel a múltba, de a megidézett idill torzításai világossá válnak az újabb információk tükrében.

Az alkotók – a Molly Smith Metzler vezette írógárda és a veterán John Wells, valamint négy női rendezőtársa – végig keresik az egyensúlyt a komor téma és a szórakoztatás között. Az egyik legnyomasztóbb vizuális eszköz a képernyő jobb felső sarkában fel-feltűnő szám, ami az Alex számára rendelkezésre álló pénzösszeget jelöli, majd minden egyes kiadásnál kasszacsilingelés kíséretében levonásra kerül a megvásárolt étel, a benzin.

Különösen erős, amikor a bürokratikus poklot, a megannyi ördögi kört érzékeltetik, nem egyszer a negyedik fal megtörésével.

A számláló pillanatok alatt lepereg, amikor az első fizetésből kapásból lejön a saját pénzből megvásárolt tisztítószer; a több tucatnyi kitöltendő nyomtatvány szabályosan beszól Alexnek; a gyermekelhelyezési pert indító Sean ügyvédje pedig olyan, Alex számára érthetetlen szaknyelven beszél a bíróságon, hogy a dialógban egy idő után már csak a „jogi jogi jogi” szó ismétlődik, átragasztva ránk Alex totális zavarát.

De nem minden eszköz működik ilyen jól. A takarítást szinte minden egyes alkalommal indie popdalokkal aláfestett montázzsá szerkesztik, és a forrásművel szemben eleve kissé háttérbe szorul a szobalánylét. A memoárban csak egy-két mondattal felfestett családi viszonyok ellenben jócskán kibővítve, domináns és sokszor melodramatikus, közhelyekkel kacérkodó történetelemmé bővülnek a minisorozatban. Ez a magánéleti vonal is felvonultat sok, kifejtésre érdemes, komplex és fájdalmas témát, legfőképp az abúzus, a családon belüli erőszak generációkon átívelő körforgásait, a kiszakadás nehézségeit.

De a konfliktusokkal az írók gyakran tévednek a melodráma terepére,

Sean alkoholizmusának hullámvölgyeitől Alex bipoláris, nárcisztikus, hippi anyja (Andie MacDowell, aki Margaret Qualley való életbeli édesanyja) problémás személyiségéig, és megmaradunk a már sokszor látott sablonoknál.

Szerencsére még a klisésebb párbeszédeknél, szituációknál is mindig számíthatunk a színészi alakításokra. MacDowell játéka bizonyára erősen megosztó lesz, de túlzásai passzolnak a karakterhez, Nick Robinson pedig nemcsak Sean ellenszenves oldalát tudja kidomborítani, hanem sármjával arról is meg tud győzni, miért eshetett bele annak idején Alex. Anika Noni Rose az egyik visszatérő ügyfél már-már karikatúraszerűen bicskanyitogató figurájába visz emberséget, Aimee Carrero pedig Alex egyik sorstársaként lopja el egy időre a show-t.

Az Egy szobalány vallomása igazi fegyvere azonban Margaret Qualley,

aki számos emlékezetes mellékszerep (például a Volt egyszer egy… Hollywood veszélyesen delejező Manson-lánya) és egy-egy kósza független filmes főszerep (például a 2017-es, apácazárdás-szexuális ébredéses Novitiate) után végre megkapta az ideális esetben sztárcsináló projektjét. Expresszív arcával és gesztusaival egy olyan karakter érzelmeit tudja transzparensen közvetíteni, akinek folyton meg kell acéloznia magát, nehogy összeomoljon a terhek alatt, és aki még az egzisztenciális szakadék peremén inogva is azt bizonygatja, hogy jól van. Nemcsak miatta érdemes rászánni az időt a sorozatra, de ő az, aki miatt kihagyhatatlan.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés