Fókuszban Sorozat

Eltékozolt örökség – A Trónok harca fináléja után

Minden idők legnagyobb sorozata végül egy eposzi bohózatban kulminálódott: a Trónok harca kicsúszott a szerző, George R. R. Martin kezei közül és két tagadhatatlanul tehetséges író-producer ölében landolt, akik az egész mítoszt feltették szerencsekerékre. De ez nem az ő sztorijuk volt, ennél fogva nem is nagyon tudtak mit kezdeni vele.

Az alábbi cikk spoilereket tartalmaz a Trónok harca 8. évadának 6. részéből!

Több, mint egy éve lóbáltam meg az öklöm a Trónok harca felé a csapnivaló hetedik évad után, amiben igyekeztem lefektetni magammal szemben az elvárásokat és megkérdezni, milyen finálét is szeretnék látni? Hogyan érjen véget az eposz, ami egy évtizedre egy bolygó nappalijába költözött? Nyilvánvaló, hogy akár egy vaskos könyv, amit hosszú hetekig szorongat az ember, úgy a Trónok harca is megmásíthatatlanul sokunk életének részévé vált, ezért nehéz nem személyesen viszonyulni hozzá. Hiszen mi is együtt nőttünk ezekkel a figurákkal. Így akár a hírhedt fejlevágós nyitány óta dúdoljuk a főcímdalt, akár menet közben csatlakoztuk egy maratoni binge-watchinggal, valami fontosat jelent számunkra a széria.

A globális népszerűség ára azonban a rajongás. A rajongói vehemencia sosem tesz jó egy szellemi műnek,

így a hisztéria a lezárás előtt szinte borítékolható volt. Mert a rajongás mértéke a végletesség. Itt persze nem az érzelmi azonosulással van a probléma, hiszen a szerző azért szövi a mesét, hogy féltsük a hőseinket, hanem a drukkermentalitással. A valóság show-kon eltanult amfiteátrum szimulációval, ahol szorítunk, hogy a villában maradjon a kedvenc prolink. Ez a nézői hozzáállás egy focimeccs egyszerűségének dichotómiájára redukált egy nagyívű fantasyt. Mert a szerző azért is szövi a mesét, hogy undorodjunk egy szereplőtől, aztán megszeressük, hogy hősként csodáljunk egy másikat, aztán meghasonuljunk a döntései után.

A Trónok harca mindig is a dilemmáról szólt, hogy van másik nézőpont.

Ez az a világ, ahol az első részben nővérével fajtalankodó gyerekgyilkosból is válhat jó ember, és ahol a szolgasorba taszított népek felszabadítója is rendezhet sárkányháton genocídiumot. Ennek a világnak pedig nem tett jót, hogy a nézői (ahogy ironikusan a valódi politikában) szisztematikusan elzárt táborokba rendeződtek.

A Trónok harca egy dekonstrukcionista mítosz, aminek végletekig egyszerűsítve a legnagyobb találmánya csupán annyi volt, hogy nem mindig a jó nyer. Ezért emlékszünk a sztori legfájdalmasabb pontjaira a legélénkebben, Ned Stark lefejezésétől a vörös nászon át Hodor önfeláldozásáig (ugye hogy senki sem röhög többé Hodoron?). A sorozat lezárásával nem az volt a baj, hogy a történet hősei elbuktak, hanem hogy végül tapinthatóvá vált a koncepció hiánya. Koncepció nélkül engedték el a gondosan felépített Éjkirály szálat, hogy aztán egy történelmi gyorstalpalóvá züllesszék a szériát az utolsó rész utolsó fél órájában.

A Trónok harca nem az uralkodásról szólt, hanem a hatalomról.

Pontosabban egy olyan absztrakt erő, mint a hatalom és egy olyan konkrét dolog, mint az egyén viszonyáról. Ennél fogva sosem az volt igazán fontos, hogy ki ül a vastrónra, hanem az, hogy milyen árat fizet azért, hogy a vastrónra üljön.

Egy darabig úgy tűnt, Daenerys Targaryen benyújtotta a számlát. Az ötödik epizódnak megvoltak a gyerekbetegségei, ahogy az egész évadban szinte mindenre, úgy Dany kattanására is több játékidőt kellett volna szánni az alkotóknak. Ennek ellenére az őrület szikrája ott lángolt Emilia Clarke karakterének szemében, és a sárkánykirálynő eposzi bukásába beleremegett Westeros. A teljesen értelmetlen pusztítást olyan fájdalmasan hosszú ideig kellett nézni, hogy egyértelműen feliratkozott a fentebb említett lélekgyilkos Trónok harca-momentumok sorába.

A mindössze hat részre szabott utolsó évad fináléja egy végletekig letargikus, érzelmileg frusztrált rész után vette fel a fonalat. Hőseink bokáig taposnak az elpusztult lakosság hamvaiban, a városba betört a barbarizmus és a káosz. A bukás tökéletesen megkomponált utózöngéit látjuk, és igazából volt egy megszentelt harminc perce az epizódnak, amikor a mérleg nyelve még bármelyik irányba eldőlhetett. A két irányt nyilvánvalóan a sorozat két központi protagonistája, Dany és Havas Jon jelöli, hiszen kettejük felemelkedése, uralkodásra érése volt a leglátványosabb, illetőleg kettejük morális szembenállása jelentette az utolsó évad fő konfliktusát. Tyrion megtagadja tömeggyilkos királynőjét, aki börtönbe veti, majd bejelenti, hogy a harc nem Királyvárban ér véget, és az egész világ felszabadítása mellett tesz hitet.

Az apokaliptikus atmoszféra rendkívül átütő, nyomasztó, átjárja az embert, főleg azért, mert végig ott kavarog az erőszak a levegőben.

Minden apró mozzanatnak, kimondott szónak eposzi súlya van: a fináléban egy darabig valóban ott van egy nagyívű realista befejezésnek a lehetősége. Közhely, de igaz, hogy a sorozat legjobb részei azok, amikor két ember beszélget, főleg akkor, ha az egyik ember Tyrion, aki történetesen épp börtönben ül. Most azonban a negyedik évad híres jelenete után Jaime helyett Havas Jon látogat el hozzá. (Ugyebár szegény Jaime ezen a ponton ilyesmire már nem is nagyon volna képes). A két utolsó talpon maradt azonosulható karakter számot vet múltjával, hogy olyan uralkodó hatalmi törekvésinek voltak aktív részesei, aki példa nélküli pusztítást vitt végbe, még a sorozat beteg világában is.

A beszélgetésben az alkotók szembesítenek minket az idealizmus ádáz veszélyeivel, hogy mi az ára annak, ha a világot két szembeálló erővé szimplifikáljuk,

ha egyetlen konfliktusra fűzzük fel jelenünket. Jó és rossz, elnyomó és elnyomott, Cersei és Daenerys. Nézőként mi is ugyanúgy hittünk a jó Daenerys eljövetelében, akár a hőseink, mert hinni akartunk benne. A rendszeren kívülről érkező megváltó máza lassan leolvad Daenerysről, és elénk magasodik a sorozat eddigi legveszedelmesebb gonoszának képe: aki hisz abban, hogy amit csinál, az helyes. Hogy jobb világot építhet mindenkinek. Emellett pedig eltörpül a tomboló pszichopaták kaotikus regnálása.

Ahogy azonban Jon kisétál a cellából és a trónterem felé veszi az irányt, lassan elfogynak a pozitív jelzők. Egy abszurd jelenetben Havas Jon leszúrja a vastrónnal kokettáló Daeneryst, aztán a maradék sárkány jól szétolvasztja a trónt, de életben hagyja az utolsó élő Targaryent. A konfliktus meglehetősen légből kapott feloldása után számomra teljesen hiteltelen jelenetek armadája akar pontot erőszakolni a mondat végére.

Éppen ezért a finálé inkább hatott lezárásnak, mint valódi befejezésnek.

Amit egész egyszerűen nem tudok megérteni. Az HBO annyi évadot tömhetett volna le a torkunkon, amennyit csak akar, miért kellett elengedni a tízrészes formulát? Már a hetedik évadban is kínosan egyértelmű volt, hogy mi a baj: a fejvesztett rohanás, a borzalmas tempó és a kapkodás. Ez most egy olyan fináléban csúcsosodott ki, ami egyszerűen teljesen függetlennek hat az eddigiektől. Jóindulattal azt mondanám, inkább emlékeztet egy évadfináléra, mint egy teljes sorozat befejezésére, de még csak ez sem volna igaz.

Feltehetően pár héttel a Királyvárban megrendezett mészárlást követően Westeros nagyhatalmú urai és a fogolyként eléjük vezetett Tyrion a zátonyra futott sztorit követően szó szerint elkezd mélázni azon, ki üljön a trónra. Az ötletelést, amit a forgatókönyvíróknak kellett volna lefolytatni, most elvégzik helyettük a karakterek. A sorozat oldalba böködős stílusban pedzegeti a demokráciát, mint a fejlődés egy következő állomását, bár nem tudom, a hamvak hogyan voksolnak, mindenesetre abban állapodnak meg, hogy az abszolút monarchiát egyelőre arisztokratikus köztársaságra cserélik. Kezdetként meg is koronázzák Brant, ami nyilván egy szimbolikus aktus a készítők részéről.

Hiszen Bran mint olyan, ugye többé nem létezik, ő a kollektív emlékezet, a történetiség, ami meghatározza egy nép identitását.

Csakhogy ez egy realista sorozat, ami a maga nyers brutalitásával, gátlástalanságával és nihilizmusával vált világszinten ünnepelt jelenséggé. Bran megkoronázásával ráadásul az elemi logika szintjén mindössze annyit állít a sorozat, hogy meg kell haladni az embert, hiszen az sosem szabadulhat a hatalom csábításától, mindig is magában hordozza a bukás lehetőségét. Tehát übermenschet kell nevelni magunkból, hogy biztosítsuk az eredményes működést a döntéshozásban.

Bran idővel a sorozat leggyengébb karakterévé vált, aki csendben pislog a sarokban, de néha jó csali, ha épp Éjkirályt kell fogni. Királlyá válása teljesen gyökértelen üzenet, ami a legkevésbé sem következik az eddig látottakból. Aryához hasonlóan, akit egy évadon keresztül képeztek ki arra, hogy magára tudja ölteni más arcát, Bran sem használta varg képességeit a sorozat záró akkordjában, ami úgy gondolom, jól kifejezi a sorozat teljes lezárást övező koncepciónélküliséget.

Az epizód elkerülhetetlen végéhez közeledve aligha tehetünk mást, mint hüledezve nézzük, ahogy a karakterek tétován, mindenféle funkció nélkül vesznek el a semmiben. Havas Jont egy háttéralku részeként megint száműzik az Éjjeli Őrségbe (keretes szerkezet?), ahol végre megsimogathatja a kutyáját.

Ő viszont túljár az eszükön, és meg sem áll a falon túlig, ahol lassan elhagyja a civilizációt, és végre vademberré válhat.

Tyrion megdönti a rekordot a legtöbb király segítője számban kiírt versenyben, és Branhez hasonlóan akarata ellenére ismét tanácsadóvá válik. Már amennyiben szüksége van bármiféle tanácsra egy időn kívül létező teremtménynek. Mindeközben Arya elhajózik Westerostól nyugatra (miért?), ha eddig valakinek nem esett volna le, hogy a sorozat a középkor végével igyekszik meghaladni a kor konfliktusait. Ja, és Északon kihirdetik az autonómiát, mert Sansa irigyli, hogy a többiek Brant választották. Döntését azzal indokolja, hogy az északiak nem hajtanának többé fejet egy déli uralkodónak, még akkor sem, ha az történetesen Észak jogos örököse, Bran Stark.

De a csattanó csak most jön: a makulátlanokat a királyválasztás közben elküldik benépesíteni a Folyóvidéket.

Jó éjszakát kívánok!

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..