Az Elveszett próféciák (Good Omens) 2. évada tökéletes példa arra, hogy akkor is lehet minőségi módon folytatni egy sorozatot, ha nincs új könyv, amit adaptálhatnának a készítők. Persze ehhez a sorozat bája, látványvilága és kivételesen szerethető, két karaktere kellett leginkább, no meg David Tennant és Michael Sheen nem evilági kémiája.
Három éve már, hogy az Amazon és a BBC kollaborációjában elénk került Neil Gaiman és Terry Pratchett ünnepelt regényének sorozatadaptációja. Az Elveszett próféciák az 1990-ben megjelent, Good Omens című könyvet vitte kisképernyőre David Tennant és Michael Sheen főszereplésével. A démon és az angyal kapcsolata pedig noha teret kapott már az első évad során is, az Antikrisztus-vonal – a világ végének megakadályozásával egyetemben – érthető módon elfoglalta a központi helyet a szériában.
Most a készítők úgy döntöttek, hogy – meglévő irodalmi alapanyag hiányában – a 2. évaddal itt az ideje mélyebbre ásni Crowley (Tennant) és Aziraphale (Sheen) kapcsolatában, visszaugorva egészen a kezdetekig. A szó legszorosabb értelmében.
A sorozat újabb felvonása ugyanis nem mással indul, mint az egész univerzum megteremtésével. A világegyetem közepén lebeg a két karakter, ahogy a szemük és a néző szeme láttára ‘lőn világosság.’ A vizuálisan megkapó jelenetsor – amellett, hogy egy csavarral indul és az egész sorozatra jellemző, kiváló brit humorral operál –, tökéletes kiindulópont ahhoz, hogy jobban átérezzük Crowley és Aziraphale múltját.
Már az első évad is frappánsan vissza-visszaugrott a múltbéli bibliai történetek bizonyos példázataihoz, ez az évadnyitány azonban kerek perec elénk tárja, hogy ez a két, látszólag teljesen különböző figura közösen vészeltek át évezredeket egymás oldalán.
Azonban – hogy ne csak kettejükre fókuszáljon a teljes évad – Gaiman és Pratchett kezdeti fővonalként az amnéziás Gabriel megjelenését ülteti a képernyőre.
A Jon Hamm alakította karakter pedig újabb réteget hoz el humor terén a kiemelkedő stílusú és lazaságú sorozatba. Arkangyal Gabriel pucéran sétál végig London utcáin, hogy egy csomagot adjon át a könyvesboltot vezető Aziraphale-nek. Mit keres itt? Miért nincs a mennyben? És miért nem emlékszik semmire az elmúlt időszakból?
Mind Crowley, mind Aziraphale amolyan parkolópályán pihennek a menny és a pokol oldaláról, így van idejük segíteni az angyalt, aki úgy tűnik, hogy emlékezete mellett intelligenciájának egy részétől is megvált, mert végtelenül egyszerű és már-már butuska karakterként találkozunk vele az Elveszett próféciák 2. évadának elején. Szerencsére Hamm lubickol a szerepben, a humor újabb forrása pedig szépen illeszkedik a sorozatra egyébként is jellemző önironikus, és helyenként szarkasztikus viccarzenálba.
A sorozat ráadásul két boltos bontakozó szerelmét is beleszövi a történetbe, valamint egy rendőrnek álcázott angyal is megjelenik a színen, aki Gabrielt kutatja és ellenőrzi, hogy Aziraphale hazudott-e egy nagy horderejű varázslat lebonyolításáról. Ezek az újonnan jött karakterek bájos addíciói a sorozatnak, az emberséget – a szó mindkét értelmében – és újabb megmosolyogtató jelenetek sorát hozzák magukkal.
Az alkotás látványvilága és hangulata pedig továbbra is hibátlan. Laza, de elegáns, vizuálisan hangos, de mégis precízen megszerkesztett. A viktoriánus Egyesült Királyság és a modern London találkozása az új évadban is szépen, harmonikusan működik.
Noha a játéktér most nagyrészt a könyvesboltra szűkül, azért az epizódok elején látható bibliai történetek borzasztóan szórakoztató felelevenítése, valamint egy Edinburgh-i látogatás révén újabb helyszíneket is felfedezünk a szereplőkkel együtt.
Ahogy pedig kicsit ellaposodik a Gabriel-vonal, úgy erősödik fel Crowley és Aziraphale kapcsolatának fókusza. David Tennant és Michael Sheen hihetetlen érzékkel fogják meg karaktereiket, ahogy a jó és a rossz zavaros határán egyensúlyoznak, hol az egyik, hol a másik lépve át a vonalat. A két színész közti kémia pedig a 2. évadra még lehengerlőbb. Egyszerűen élvezet a két figurát nézni: mindegy, hogy éppen Jóbot büntetik Isten parancsát követve, a skót fővárosban kutakodnak egy temetőben vagy éppen csak megosztanak egy italt a szomszédos kocsmában. Az évad ugyan ezúttal nem ad elég teret Tennant Crowley-jának, ő így is tündököl.
Valahol azonban éppen kettejük kapcsolata lesz az, ami miatt disszonanciát érzünk az Elveszett próféciák 2. évadának lezárásában.
A két évadon át épülő feszültség, amely egy végső jelenetben kulminálódik, egyszerűen leredukálja az angyal és a démon kapcsolatát. Könnyű a holtodiglan-holtomiglannal dobálózni, amikor az emberek átlagosan 70 évet élnek. De emberi mivoltunkból adódóan egyszerűen lehetetlen felmérni és megérteni, nemhogy átérezni azt a kapcsot, amely hatezer év alatt felépült e két szereplő között. És az Elveszett próféciák újabb felvonása talán nem is abban hiányos, hogy megpróbálja hitelesen átadni, mit is tett meg egymásért Crowley és Aziraphale a keresztény történelem során. Sokkal inkább arról van szó, hogy az őket övező természetfeletti báj és nem evilági közeg nem fordítható le emberi tettekre. Így amikor az megtörténik, keserédes ízt hagy a szánkban.
Szerencsére a csöpögős happyend így is elmarad, megtartva a sorozatot a brit alkotói szféra egyik zászlóshajójának. Sőt, a nyitott befejezés miatt bizton reménykedhetünk abban, hogy Tennant és Sheen duója visszatér egy újabb felvonásra. További betekintést nyújthatnak majd nekünk az emberi lélekbe, a tudatba és természetesen a keresztény vallás megkérdőjelezhető történeteibe.
Az Elveszett próféciák 2. évada már elérhető az Amazon Prime kínálatában.
