Fókuszban Sorozat

Erzsébet el, a királynő jő – The Crown

Harmadik évadához érkezett a Netflix egyik – teljesen méltán – legsikeresebb saját gyártású sorozata. A The Crown, azaz A korona a brit királyi családról mesél olyan mélységgel, olyan pontossággal és olyan őszintén, mint eddig még senki. De miben rejlik a korrajzként, történelem óránként, lélektani drámaként és romantikus lányregényként is funkcionáló alkotás ereje? És vajon az Olivia Colman vezette legújabb évad továbbra is érdemes-e a figyelmünkre?

Bár számos dokumentum- és fikciós film, valamint sorozat ültette már a középpontba a brit királyi családot, az Edward Hemming és Peter Morgan nevével fémjelzett sorozat jogosan írta be magát a mozgóképes történelembe. A Grammy-, Emmy-, BAFTA díjak és jelölések hada ezúttal tényleg reális képet ad az alkotás minőségéről. Egyesek szerint maga a királynő nem is nézi A koronát, mert túlságosan közel áll a valósághoz, zavaróan pontos képet ad a család történetéről. Hogy ez éppen igaz-e vagy sem, azt mindenki döntse el:

az azonban biztos, hogy most először kapunk egy ennyire rétegelt, ennyire merészen mélyre nyúló és az iszapot felkavaró alkotást,

amely egyszerre hozza közel hozzánk a szereplőit és egyszerre idegeníti el őket a halandó átlag embertől. Új perspektívába ülteti a családot, feltárva azt, hogy lényegében senki nem akarta az egész „uralkodósdit”, és mindenki egy más életre áhítozott. Közben azonban két lábbal állva a földön nyomatékosítja azt is, hogy ezek a boldogtalan, számunkra elképzelhetetlen teherrel járó pozícióval megáldott/megátkozott figurák mégis csak egy egész birodalom polgárainak az adójából járják a világot, öltözködnek és csücsülnek a Buckingham palota aranyozott termeiben.

Hogy lehet tehát egy mai szemmel szinte teljesen elavultnak és sokak által már-már felháborítónak tartott monarchikus felállásra úgy ráhúzni immáron a harmadik tízrészes évadot, hogy nézők milliói csüngjenek a Netflix előtt? Hogy lehet leválasztani a koronát az uralkodónő fejéről? Hogy lehet külön entitásként kezelni a nőt, a feleséget, a lányt, az anyát és a testvért, félretéve Nagy-Britannia uralkodóját? A válasz egészen egyszerű, ugyanakkor elgondolkodtatóan bonyolult is: nem lehet.

Hogy kicsit jobban megértsük, miért is volt irdatlan teher a mindössze 26 éves Elizabeth Alexandra Mary Windsornak az egész brit korona élére ülni elfogadva azt, hogy mostantól gyakorlatilag megszűnik önmaga lenni és királynői mivoltában kell leélnie a következő 70 évet, vissza kell egy kicsit menni az időbe. Erzsébet édesapjának, IV. Györgynek sosem szabadott volna uralkodnia rendes körülmények között. Bátyja, az elsőszülött fiú, akit VII. Edwardként koronáztak volna meg lemondott a trónról, hogy elvehesse szerelmét, egy elvált asszonyt.

IV. Györgynek, a dadogós királynak (akit Colin Firth alakított A király beszédében) pedig természetesen nem volt más választása, mint hogy bátyja helyébe lépjen. Így esett, hogy a mindössze 11 éves Lilibeth élete egy csapásra megváltozott: onnantól a cél a korona volt, amely még minden felkészítéssel együtt is hirtelen szakadt a nyakára, hiszen a király relatíve fiatalon, 60 éves kora előtt elhunyt tüdőrákban. És nem mindegy, hogy az ember anyaként és feleségként leéli élete tavaszát mielőtt a trónra lépne,

vagy felnőtt kora hajnalán rázúdul-e egy olyan több oldali nyomás, amelyből csak egyféleképpen lehet kiemelkedni; királynőként.

A hirtelen jött hatalom, felelősség, a szabályok, a tradíciók, az előírások pedig nem csak a fiatal királynő életét változtatták meg örökre. A korona súlya mindenkire ránehezedett, a történelem és a sors pedig nem segített ezen a terhen.

A sorozat Erzsébet és Fülöp házasságával indít, Claire Foy és Matt Smith párosával a főszerepben. És bár több kiemelkedő alakítást hozott a mű, John Lithgow Churchillje, Vanessa Kirkby Margitja vagy a IV. Györgyöt megformáló Jared Harris játéka mindenképpen külön említésre érdemes, Foy a királynő szerepében lehengerlő.

Annyi érzelmet, erőt, annyi büszkeséget és mégis annyi kisebbségi komplexust visz a karakterbe, hogy teljesen átvilágít, már-már vakít a királynő örökös belső harca. Legszívesebb félredobva mindent egy kisebb kastélyban élné az életét a családdal, lovakat tenyésztene és hosszú sétákra járna a corgi kutyusaival. Ugyanakkor mindennél komolyabban veszi a hivatását. Higgadt fejjel és sokszor hideg szívvel hoz döntéseket, vagy inkább hallgat olyan tanácsokra, amelyekbe önmaga sose egyezne bele.

De a trónon nincs helye Erzsébetnek, csak a királynőnek.

Ahogy a koronát a fejére tették 1953-ban, úgy vesztette el önmaga egy jelentős darabját. A színésznő minden apró rezdülése, testtartása, félmosolya és állandóan szomorú szeme pedig az örök emlékeztető: nagy árat kellett fizetnie. A házassága gyakorlatilag tönkremegy már az első évek alatt. A kapcsolata végtelenül megromlik a húgával, és akarva akaratlanul is hamar beletanul a legfontosabb szerepébe: hogy ne tegyen vagy mondjon semmit. A sorozat nyíltan bemutatja, sőt ki is hangsúlyozza sokszor, hogy a kissé unalmas, szürke, jellegtelen és karót nyelt uralkodó címben ugyan mindenki felett áll, de a béke és a nyugalom érdekében megannyiszor zsinóron rángatja őt a kormány és a parlament. Így tussolhattak el olyan súlyos botrányokat, mint a Cambridge Five néven elhíresült orosz kémcsoport, akik a palota berkeibe is beférkőztek.

A korona gyönyörűen találja meg az egyensúlyt a személyes sorsok és történelem menetének bemutatása között, szépen összefűzve az eseményeket.

Kisebb hátulütő, hogy néha kicsit lassú a sorozat, de legalább teret és játékidőt kapnak olyan figurák is, akik mind a történelem során, mind az utókor meséiben kissé hátrébb szorultak. Kétségtelenül azok a legerősebb részek – és szerencsénkre ebből bőven akad –, amikor a királyi család tagjait egyesével veszi elő az alkotás egy-egy teljes epizód vagy hosszabb jelenetsorok erejéig. Nem csak történelmileg okosodunk, nem csak szappanoperákat megszégyenítő botrányokat és fordulatokat látunk, de olyan mélyen és érzékenyen vezetnek be minket a karakterek lélektanába, hogy tényleg új szemszögből tekintünk ezekre az emberekre, akik csak választott uralkodói nevek vagy profilképek voltak korábban egy pénzérmén.

A másik, amitől megkapó a sorozat, az a gazdag képi világa. Erős kamerajátékkal és hibátlan díszletezéssel fog kézen, és vezet be a palota csillogó termeibe és a hálószobák száraz és kiábrándító ürességébe. A hatalmas teret jól kihasználva „nyomja össze” karaktereit a sorozat, a kompozíciók pedig külön tanulmányt érdemelnének. De a korona legszebb égköve a mindig megújuló színészgárda.

És hogy mennyire sikerült ezzel az új gárdával felvenni ismét a fonalat? Szinte hibátlanul.

Az első két évad arra fektette a nagyobb hangsúlyt, hogy emberként mutassa be a királyi családot. Ezzel azonban a kelleténél hátrébb szorult a kritikai él. Az Olivia Colman vezette új évad azonban már kevésbé bánik kesztyűs kézzel velük, az örökölt hatalommal élőkkel. Ahogy haladunk előre az időben, úgy ébred rá a nemzet is, hogy nem feltétlen jó a rendszer. Ezzel pedig a néző is részese lesz az eseményeknek – és nem csak a brit alattvalók.

Minket is elkápráztat a grandiózus palota, a csillogó termek, a hatalmas korona, a tradíciók vak követése, az illem és a szokások ereje. Aztán lassan, a királyság népével együtt kérdőjelezzük meg az egyébként igen is elavult rendszert; azt, hogy a nép pénzéből él, utazik, nyaral és szórakozik a kiterjesztett királyi család. A harmadik évad pedig már feltűnően figyel arra, hogy kiemelje a dilemmát. A dilemmát, amelyben egy évezredes hagyomány tisztelete kerül szembe a modern szemlélettel.

Kell-e Nagy Brittaniának egy méregdrága díszlet?

A korábban méltatott vizuális megoldások is erre játszanak rá. Általuk kap komikus felhangot az olyan jelent, amelyben Fülöp herceg azon háborog, hogy mennyire keményen dolgoznak. Hogy megérdemlik a fizetésüket a néptől, miközben a kamera látószögébe kerül a szoba és a hatalmas étkező, az aranyozott szegélyek, a falakat beborító festmények, a bársonyozott szőnyegek. Ez a fajta cinkos kikacsintás pedig felrázza kicsit az ünnepelt, de megszokott, jól bevált receptet.

És ehhez, A korona új receptjéhez tökéletesen passzol az új színészgárda, élükön Olivia Colmannel.

Foy után nem volt könnyű dolga, de minden rezdülése tökéletesen köti őt össze elődjével. Nagyon jól és jókor bizonyítva az egész filmes szakmának, hogy nem feltétlen kell smink és maszk arzenál, ne adj isten, CGI segítségéhez nyúlni, elég két jó színész, hogy a néző ne zökkenjen ki az  illúzióból.

Colman mellett egyértelműen Helen Bonham Carter a másik szereplő, aki szintén kiköpött mása a Margitot korábban alakító Vanessa Kirby-nek. Carter kora révén még egy réteggel gazdagítja a mindig másodhegedűs hercegnőt. Az érettebb, bölcsebb és a helyzetébe már-már beletörődő, a jobb életről lemondó Margit még sajnálatra méltóbb mint korábban.

Ugyanakkor éppen az ő személye révén merül fel ismét az egész sorozat okos, égető és bátor kettőssége. Miért is kéne sajnálni valakit, aki egész életében partikról partikra járt, miközben egy percet sem dolgozott, de tragédiának éli meg, hogy a nővére lett a királynő, ő pedig háttérbe szorul. És mégis. A sorozat senki sem fest le feketén vagy fehéren, mindenki színes, mindenki hús vér ember. Hibákkal, megbánással, kicsinyes hiúsággal, felesleges büszkeséggel, az elitizmus számtalan negatív oldalával és mégis szerethetőek és szánni valóak ahogy elveszetten és reménytelenül sodródnak a trón és a korona árvízében. Egy biztos, én tűkön ülve várom a negyedik évadot.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..