Az HBO most sem gatyázik, az Eufória kendőzetlen őszinteséggel és nyerseséggel beszél az ezredforduló után születettek problémáiról.
Hadd kezdjem először a nyilvánvalóval: az HBO nem teketóriázik, ha vállalja, hogy bemutat valamit, azt be is mutatja. Nem PG-13 besorolással, hogy dőljön a pénz vagy hogy a mimózák is megnézhessék. Így van ez az azonos című izraeli sorozat alapján készült Eufóriával is, a különbség csak annyi, hogy a történet most tizennyolc éven aluliakról szól.
Konkrétan a millenium után született, manapság 16-17 éves korosztályról. Azokról, akik a világ minden tudásával a zsebükben születtek egy minden eddiginél nyitottabb világba.
Egy olyan közegbe, ahol a virtuálisan növekvő élettérben bárkinek és bárminek helye lehet. A szüleik vagy a nagyszüleik korában még a média diktálta, hogy mi kap nyilvánosságot, nekik erre már nincsen szükségük. Ha különleges vagy, más vagy, ha van mondanivalód, már nem kell nagy erőfeszítést tenned, hogy mindezt tudasd a nagyvilággal. Ott van a Facebook, az Instagram, a Twitter, a YouTube és száz más platform, ahol emberek millióihoz juttathatod el az üzenetedet. De ahogy szélesedik ez a virtuális húspiac, úgy szűkül a valós élettér.
Barry Levinson (az Esőember, a Jó reggelt Vietnám! és más legendás filmek rendezője) fia, Sam úgy döntött, hogy őszintén és tabuk nélkül beszél ennek a generációnak a problémáiról. Nagyjából abban a stílusban, ahogy tette azt anno Larry Clark és Harmony Corine a kilencvenes évek tinijeiről szóló, szintén tabudöntögető Kölykökkel vagy a Ken Parkkal.
És bizony a végeredmény nagyon sötét lett, annyira, hogy azt nem minden gyomor tudja majd megemészteni.
A történet középpontjában Rue (az igazi színésznővé érett Zendaya tűpontos alakításában) áll, a tipikus kertvárosi középiskolás lány. Mindene megvan, szép kertes ház, gondoskodó édesanya – a történet mégis azzal kezdődik, hogy Rue az elvonókúráról tér haza, ahova egy majdnem végzetes túladagolás után került. Megismerjük a lány gyerekkorát, és ekkor jön az első sokk. A drogprobléma nem kamaszkori lázadás vagy ballépés eredménye, hanem egyenes következménye a gyerekkori félelmeket és frusztrációt enyhítő nyugtatóknak, amit akkor kapott, amikor édesapja haldoklott.
Rue ezek segítségével került abba az állapotba, ahol nem érzett semmit, és pontosan ez az, amiért esze ágában sincs lemondani a drogokról.
De ez csak a jéghegy csúcsa, hisz Rue története mellett több barátjáét és iskolatársáét megismerjük. Levinson hasonló megoldással él minden alkalommal, a gyerekkortól mutatja meg, miért lett az illető az, aki. Például a sorozat másik főszereplőjéét, a városba frissen költözött, transznemű Julesét (őt a híres transznemű szupermodell, Hunter Schafer alakítja, több mint meggyőzően), aki sajnos a nálánál 25-30 évvel idősebb tesztoszteronbombákat preferálja, akiknek a békés, hetero családapa szerep mellett van egy másik énjük is.
Mint például az iskolája bikájának, Nate-nek az apja (előbbit Jacob Elordi, utóbbit Dane Cook játssza), aki Jules első légyottja a városban; és ami azonnal világossá teszi, hogy Nate személyiségét hogy alakította a pillanat, amikor kisfiúként rátalált apja pornókollekciójára.
Minél több részlet rajzolódik ki ezekből a sorsokból, annál nyomasztóbb az egész.
Pedig ez egy szerelmi történet, Rue és Jules különös kapcsolatáé, az egész mégis fojtogatóan nyomasztó, amit a sorozat vizuális megoldásai sem oldanak fel. Sőt, elmélyítenek. Legyen szó akár egy teljesen hétköznapi házibuliról, egy veszekedésről anya és lánya között, az öltöző meztelen masszájáról vagy az olcsó motelszobában megejtett dühös közösülésről, a kamera nem enged. Szinte elveszünk a néha elmosódott, néha túlfókuszált, de mindig tökéletesen komponált jelenetekben, amelyekhez még hozzájönnek a virtuális világ sokkoló képei. Szinte érezni, ahogy nincs kiút ebből az egészből.
A szereplők frusztrációja, önáltatása és minden rossz, ami velük történik, szinte átsüt a képernyőn.
De pont ettől hatásos az egész, hogy messzire megy, de annyira sosem, hogy elrugaszkodna a valóságtól. Mert még ha nem is ilyen koncentráltan, de amit látunk, az létezik, és beszélni kell róla. Mert a valóság nem egy Snapchat-üzenet, nem tűnik el pár óra múlva.
A sorozat június 16-tól látható az HBO GO-n.
