A Mrs. America sokkal több egyszerű történelemleckénél a nők egyenjogúságért vívott harcáról: egy alapos, izgalmas és aktuális betekintés a feminizmus alakulásának perdöntő éveibe. A kritika az eddig bemutatott első három epizód alapján készült.
A hetvenes évek Amerikájában liberális oldalon a nők saját testükhöz való joga, illetve a nemi alapú diszkrimináció jellemezte a közbeszédet, míg a konzervatívok a hagyományos családi értékek felbomlásával és a nemek közötti határok erőszakos eltörlésének rémképével gyűjtötték a szavazókat. Bárcsak mondhatnánk, hogy ez már a múlté, de a Mrs. Americában látható világ nem tűnik olyan távolinak.
A feminizmus első hullámának a szüfrazsett-mozgalom és a választási jog kivívásának időszakát tekinthetjük, melyet pár évtizeddel később követett a második. Betty Friedan 1963-as The Feminine Mystique című sikerkönyve adta meg a következő lökést a hagyományos nemi szerepeket megkérdőjelező mozgalomnak, ami a hetvenes évekre konkrét alkotmánymódosítássá nőtte ki magát. Az Equal Rights Amendmentet, vagyis a nemek egyenjogúságáról szóló alkotmánymódosítást a hetvenes évek elején fogadta el a Szenátus és a Képviselőház, ám a törvénybe iktatáshoz még 38 tagállam jóváhagyására volt szükség.
A FX/Hulu sorozata az alkotmánymódosítás ratifikálásáért folyó harc meghatározó időszakát mutatja be, főszerepben a második hullám legnagyobb ellenségével, aki történetesen egy nő volt.
A Mrs. America alkotója, az Emmy- és WGA-díjas Dahvi Waller (Mad Men – Reklámőrültek, CTRL nélkül, Született feleségek) meglepő nézőpontból kezdi az amerikai feminista mozgalom történelmi fontosságú éveinek felidézését. A Phyllis című első epizód bemutatja Phyllis Schlaflyt (Cate Blanchett), a képviselői helyért többször is sikertelenül induló republikánust, akit a liberális nők helyett sokkal jobban aggasztják a nukleáris háború veszélyével fenyegető kommunisták. Miközben a hidegháborús stratégiára vonatkozó nézeteivel süket fülekre talál a férfi politikusok körében, a médiából és szomszédnőitől másról sem hall, csak az ERA-ról. Így a kommunistákról a háziasszonyok életét romba döntő libsikre cseréli a retorikai ellenségképet, és megalkotja az antifeminista nők mozgalmát, akik minden erejükkel támadják az alkotmánymódosítás törvénybe iktatását.
Az ERA egy meglehetősen egyszerű, mára alapvetőnek tűnő dolgot mond ki: nemtől függetlenül mindenkire vonatkozzanak egyenlő törvények, legyen szó házasságról, munkáról, tulajdonról vagy bármi másról. A nőmozgalomnak a férfi politikusok tömkelegét – még a republikánus Nixont is – sikerült meggyőzniük az alkotmánymódosítás elfogadásáról, amikor Schlafly csúnyán beleköpött a levesükbe. A felsőbbrendű helyzetükben elbizonytalanodó férfiak és a magukra maradástól rettegő háziasszonyok legnagyobb félelmeire rájátszva értelmezte át az ERA-t olyan állításokkal árasztva el a médiát, hogy a feministák katonának küldik majd a nőket, koedukált mosdókat hoznak létre és teljesen eltörlik a nemek közötti különbségeket.
Schlafly nemcsak a esélyegyenlőségi törekvésnek okozott felmérhetetlen károkat, hanem jelentősen hozzájárult a konzervatív jobboldal máig működő retorikájához a „normális” életet eltörölni akaró liberálisokról.
Az antifemizmus anyja a belépőnk a múltbéli eseményekbe, de nem övé az egyetlen nézőpont a Mrs. Americában. Már az első epizód végén megjelennek a második hullám élharcosai: Gloria Steinem (Rose Byrne), Betty Friedan (Tracey Ullman), Shirley Chisholm (Uzo Aduba), Bella Abzug (Margo Martindale) és Jill Ruckelshaus (Elizabeth Banks). Közülük is mindenki kap egy saját epizódot (a második Steinemé, a harmadik Chisholmé), de ettől még minden részben szerepel mindenki, csak a fókusz helyeződik át más-más karakterekre.
Az egyáltalán nem meglepő, hogy most készült sorozat a feminizmus történelmének kulcsfontosságú eseményeiről, hiszen az elmúlt években – és különösen a #MeToo/Time’s Up óta – egyre nagyobb teret kapnak a női hangok, leginkább sorozatos terepen. Ami viszont kellemes meglepetés, hogy
a Mrs. America nem a könnyebb utat választja: „aljas antifeministák kontra hősies feministák” tanmese helyett mélyrehatóan és kritikusan vizsgálja a mozgalom támogatóit és ellenzőit is.
A szereplői nem feltétlenül ismerősek minden néző számára, a politikai játszmákat pedig különösen nehéz követni az amerikai törvényhozási és választási rendszert nem ismerőknek. Mégsem kell tudnunk, hogy ki az a Betty Friedan vagy értenünk az elnökválasztási szabályokat a sorozat élvezéséhez és a lényeg megértéséhez, ugyanis Dahvi Waller nem azt akarja megmutatni, amit pár Wikipédia-bejegyzésből is kideríthetnénk. A Mrs. Americában az emancipáció megannyi arca jelenik meg valós és kitalált nők képében, kiknek története és gondolkodásmódja máig aktuális problémákat és feloldhatatlannak tűnő konfliktusokat jelenít meg.
Ebben a sorozatban minden nőnek megvan a maga keresztje.
Steinemnek együtt kell élnie a tudattal, hogy a szépsége jelentős szerepet játszott a feminizmus szószólójává válásában, miközben Friedan pont azért szorul ki egyre inkább a saját gyermekének tekintett mozgalomból, mert nem elég megnyerő a személyisége. Schlafly A szolgálólány meséje Serenájának előképeként érveli vissza nőtársait a konyhába, miközben intelligens és tehetséges politikusként sikertelenül próbál betörni a férfiak világába. A legtragikusabb karakter az elnöki babérokra törő Shirley Chisholm, aki fekete nőként se a fekete férfiaktól, se a fehér nőktől nem várhat igazi támogatást.
De nem csak a vezéralakok küzdelmeibe nyerünk betekintést. Ott van például a Sarah Paulson által megformált háziasszony, aki retteg a családi biztonság elvesztésétől és elege van abból, hogy a feministák naiv elnyomottként tekintenek rá; vagy Schlafly családi fészekre vágyó sógornője (Jeanne Tripplehorn), akit pont azért néznek le az antifeministák, mert negyvenes nő létére nem tudott férjet szerezni magának.
Mindenki a saját világképe alapján cselekszik, és ezen eltérő nézőpontok folyamatos ütköztetésétől lesz a Mrs. America egyszerre egy fikciós formában elénk tárt heves vita a nemek egyenlőségéről és izgalmas politikai dráma. Az utóbbi elengedhetetlen, hiszen még a legnagyobb feministákat is lefárasztaná az akadémikus érvelés, ha a sorozat emellett nem lenne pörgős, szórakoztató és időnként gyomorba vágó.
A Mad Menen edződő Waller a hetvenes évek hangulatát is remekül idézi fel anélkül, hogy rájátszana a nosztalgiára.
A politikai beszédeken túl a súlyos vagy aprónak tűnő fizikai szituációkkal is képes érzékeltetni a nők helyzetét az akkori társadalomban, legyen szó akár az asszonyi kötelesség nem kívánt teljesítéséről vagy a férfiak azon szokásáról, hogy állandóan simogatják a velük politikáról tárgyaló nőket.
Még csak három epizód jelent meg a kilencből – ebből kettőt a Marvel Kapitány direktorpárosa, Anna Boden és Ryan Fleck rendezett –, de máris sikerült temérdek oldalról körüljárni a nemi egyenlőtlenségek megszüntetésének nehézségeit. A feministák életét néha pokollá tevő látszattámogatásokat és a kellemetlen kompromisszumokat, illetve a háziasszonyok félelmeit, melyek nem is teljesen alaptalanok – Schlafly rémisztgetésének egyike, a heti negyven órában dolgozó, de a családi háztartást ugyanúgy egyedül cipelni kényszerülő feleség képe lényegében megvalósult.
A Mrs. America nem titkolja el a középosztálybeli fehér nők problémáira fókuszáló második hullámos feminizmus korlátait és betekintést enged a másik oldal nézőpontjába, de azért az emancipációért küzdők oldalán áll. Rózsaszín szemüveg és üres szlogenek pufogtatása nélkül emlékeztet minket arra, hogy bár nagyon keserves tud lenni az egyenjogúságért folytatott küzdelem, ettől még nem hiábavaló.
A sorozat az HBO GO-n tekinthető meg.
