Lehet úgy újat mondani valamiről, ha minden nap arról van szó, és a várt eredményt kapjuk? Az Aranyélet 2. évadát az elsőnél is jobban vártuk, és az első 3 epizód után be kell vallani, hogy tartják a szintet. Dyga Zsombor és Mátyássy Áron érezhetően lubickol a feladatban, a színészek pedig hozzák az eddigieket. A legnagyobb nyertes talán a bátran társadalmi témákat felvállaló felforgatókönyv. Lenne miről beszélni, magyarul.
A rendszerváltás történeteit még sohasem mesélték el – mondták az alkotók tavasszal, a 2. évad sajtótájékoztatóján. Hittük is meg nem is, hogy ez valóban sikerülhet, vagy legalábbis nem csak az unásig ismert történeteket halljuk gengszterváltásról és egy forintért privatizált szállodákról a ’90-es évek elején, vagy hogy Bródy Jánossal együtt mondjuk: ezek ugyanazok.
A szereplőket ismerjük és szeretjük minden hibájukkal együtt (igen, persze, a fősznob és főgonosz Ónodi Esztert leszámítva), és talán ezért is olyan fájó 25 évvel ezelőtti önmagukat látni a vásznon. 2. évad sajátja ugyanis, hogy a „felnőtt szereplők” dramaturgiailag fontos flashbackeket kapnak, és az, amit részben a fantáziánkkal töltünk ki – 1991 és 2016 között –, amit kikövetkeztetünk akkori és mostani személyük és cselekedeteik alapján, ez adja a feszültség fő forrását. Ezek ugyanazok, semmi nem változott.
Kétségtelenül ez a legjobb újítás a második évadban. Persze nem önmagában az eltelt 25 év, hanem azok a társadalmi kérdések, amikről ezek apropóján beszélni lehet. A gazdasági olló egyre nyílik (és ennek megmutatása még nem demagógia önmagában), társadalmi egyenlőtlenségek ismét hirtelen válnak el a rendszerváltás után, és ez ellen egy jól járó kisebbség nem akar, a csendes többség pedig nem tud mit tenni. Hatalmi játszmák, igazságügyi korrupciós ügyek, átcsoportosított közpénzek már a HÖK-ös menő fiúk között is, és még sorolhatnánk. Érdekes, valahogy minden történet ismerős, messze járunk már a magyar HBO sorozatokat gyakran vádként ért elitizmustól. Miklósiék eladták a villát kacsalábbal, és leköltöztek a nagymamához.
Igen, az alkotók leköltöznek a hétköznapokba, a ‘90-es évek pedig még inkább visszahozzák a szegénységet és egyszerűséget. Még romlatlan gyerekek, csak az R-GO koncertre szöknek be, és találkoznak az Aranka presszóban, ami megszólalásig hasonlít a Kárhozat Titanik bárjára. Na jó, közben megkopasztják a gazdag nyugatiakat, ez az első, amit megtanulnak.
Az HBO nagy amerikai krimisorozatai kapcsán megtanultuk, hogy sosem annyira maga a nyomozás, hanem inkább a társadalmi környezet, a korrajz ad beszédtémát. Valahogy így van itt is. A gyilkosság, a sikkasztás, a garázdaság nem kérdés, láttuk az 1. évadban. Az igazi kérdés mégis az, hogy sikerül-e megfogni a mögöttest, választ adni, vagy legalábbis keresni a miértet. A csatorna nagy sorozatai ezt keresik, így ad valamilyen választ a True Detective vagy az Aznap éjjel. Talán nem lehetetlen mindezt ma már itthon sem.
[author_bio author=”ryzsy”]
