Sorozat

Ez egy igaz történet – Fargo (4. évad)

A térdig érő hóból a falevelek közé helyezte át a negyedik évadát a Fargo, miközben még erőteljesebben feszegeti az „igaz történet” kliséjét. 

A Fargo egy világszemlélet. Egy életfilozófia. Egy közeg, egy hangulat. Egy narratíva. Mielőtt 2014-ben képernyőre került a Coen testvérek azonos című minnesotai jeges burleszk rémálmának sorozatváltozata, valószínűleg kevesen hitték volna, hogy a Fargo-film folytatható – az alkotók, élükön Noah Hawley kreátorral, íróval és alkalmi rendezővel pedig helyesen ismerték fel, hogy

klasszikus adaptációnak, folytatásnak vagy előzménynek nem sok értelme lenne.

Helyette éppen azzal mélyíthetik el, tágíthatják ki a Fargo-univerzumot, hogy egymástól független, legfeljebb érintőlegesen kapcsolódó történeteket („igaz történeteket”) mutatnak fel, amelyek mind itt játszódnak, Fargo kisváros közelében. Itt, és sehol máshol. Ahol elveszett egy bőröndnyi pénz. Hiszen ezen keresztül világossá válik: Fargo egy őrült hely, a környék hajmeresztő, kusza és véres eseményei közül a film csupán egyet ragadott ki. Van még bőven ott, ahonnan ez jött.

A Fargo receptje nem túl bonyolult, ám mégis sok összetevőből áll, a helytelen arányok pedig könnyen tévútra vihetnek – a kidolgozatlanabb karakterekkel, a meghökkentés és a brutalitás helyett pedig inkább az undorral és a nihilista/szolipszista filozófiával riogató harmadik évad nem is volt képes annyira fenntartani az érdeklődést, mint a szerethető gazembereket és igazi hősöket mozgató, a világértelmezésünket az eszkalálódó erőszakkal és a banális véletlenekkel megrengető első kettő.

A Fargo ugyanis mindenekelőtt a tragikus véletlenek összjátékáról szól,

valamint annak kibogozásából, hogy mi csupán véletlen egybeesés, és mi szövevényes bűnügy. Kell hozzá egy bűnbe keveredő kisember, egy nagymenő bűnöző, néhány emberfelettinek látszó, szuperveszélyes és kiismerhetetlen démon, néhány verőember, egy lelkiismeretes rendőr és sok hulla. Az emberi gyarlóság, az elszabaduló indulatok, a hirtelen döntések, a balesetek és gyilkosságok ijesztő gyorsasággal kirántják a talajt a megszokott értelmezési keretekben, a hétköznapok törvényszerűségeiben kapaszkodót kereső protagonisták és a nézők alól. A Fargo összezavar, feldühít, elborzaszt és megnevettet, az ezen hatásmechanizmusok kevercséből születő brand pedig az új szereplőknek, új bűntényeknek köszönhetően látszólag tetszőleges ideig fenntartható.

A Coen testvérek executive produceri felügyelete mellett bonyolódó antológiasorozatból eddig három évad ment le, amelyek különböző idősíkokban zajlottak: a közelmúltban játszódó első évad után meglepő húzással a második a hetvenes évekbe kalauzolt, az egyik főszereplő fiatalkorába, majd a harmadik ismét a közelmúlt egy másik szeletét tárta fel. Az eddigi három évad már említett közös elvek, sarokpontok mellett motivikusan és néhány szereplőn keresztül kapcsolódott össze, a negyedik viszont – az első két rész alapján – mind térben, mind időben messzire vetődik: Kansasben játszódik 1950-ben. A történelemfilozófiai fejtegetéssel indító nyitóepizód ráadásul hangulatában és problémafelvetéseiben is mást ígér, mint az eddigiek. A felütés alapján a negyedik évad egy klasszikusabb maffiatörténet lesz, amelyben a rivális fekete és olasz banda áll szemben egymással Chris Rock és Jason Schwartzman vezetésével. A képet egy eminens fekete tinédzserlány, Ethelrida (Emyri Crutchfield) és egy félbolond kórházi nővér (Jessie Buckley) árnyalja.

Fargo ez még egyáltalán?

Első pillantásra a Fargo negyedik évada nem is a névrokonhoz, hanem egy másik Coen-filmhez, A halál keresztútjánhoz hasonlít: az őszies színek, a hol melankolikus, hol dinamikus cselekményvezetés és a két banda közti törékeny béke az alkotópáros egyik (másik) legjobbját idézik. Ami mégis a Fargóhoz közelíti az első epizódot, az Ethelrida fejtegetése a győztesek írják a történelmet-tételről, amely során kitér arra is, hogy mindannyian a történelem formálói vagyunk. Ez pedig inkább a fargói kisembereket juttathatja eszünkbe, akik csetlés-botlásukkal nem egy hógolyóeffektust indítottak már el.

Az újabb 11 rész Amerikának egy másik, szintén ismeretlen arcát szeretné feltárni a jeges északi kisvárosoké után: most már deklaráltan az a sorozat célja, hogy el nem mondott történeteket meséljen el, amelyek természetesen igazak – a feketékét és az olasz bevándorlókét.

A szőnyeg alá söpört, elrejtegetett, dicstelen eseteken keresztül pedig megfogalmazza, mit is jelent amerikainak lenni.

Az első epizód is tartalmaz véletlen balesetet és kiszámíthatatlan emberi reakciót is, ahogyan az a Fargóhoz illik, ám ezek ezúttal kevésbé meglepőek, inkább elkerülhetetlen katalizátornak tűnnek a vérgőzösnek ígérkező bandaháborúhoz. A jókora cliffhangerrel záródó második rész sem teszi egyértelművé, hogy merrefelé tart majd a történet a maffiakonfliktuson túl, ám kétségtelenül meghozza a kedvet a folytatáshoz. A kérdés már csak az, hogy most melyik szerep kinek jut: ki lesz a vad és ki a vadász ebben az újabb „igaz történetben.”

Avatar

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya