Sorozat

Anyatigris a vaskalitkában – Fargo (5. évad)

A kritikusok és a nézők többsége által csalódásként elkönyvelt negyedik évad és a (koronavírus miatti) többéves szünet látszólag méltatlan végre ítélte a 2010-es évek egyik legsikeresebb és legjobb krimi-thriller szériáját. Szerencsére a Fargo legújabb fejezete csattanós választ ad a kételyekre és újra régi fényében mutatja az amerikai Észak véres titkokkal, bűnökkel és bűnösökkel teli havas prérijét.

Ma már nehéz elhinni, hogy 2014-ben Noah Hawley mekkorát kockáztatott, amikor alig pár tévéepizód és egyetlen játékfilm forgatókönyvével a háta mögött úgy döntött, hogy antológiasorozatot készít a Coen testvérek Oscar-jelölt, kultklasszikus bűnügyi thrilleréből. Szerencsére olcsó utánzat helyett telitalálat lett a Fargo, az akkori „peak TV”-éra gyöngyszeme. Pontosan amiatt, mert Hawley azt volt képest tökéletesen a „kisvászonra” átvinni, ami a filmet felejthetetlenné tette: a csavaros, abszurd és véres fordulatokban gazdag történetmesélést, a fatális véletlenek és sorszerű bukások halójában vergődő szereplők emberi drámáját, az amerikai Midwest középosztálybeli jómodora mögött lappangó kapzsiságot, gonoszságot, brutalitást. Aminek jelképe a hóval leterített végtelen préri, a fagyos szélviharok, az ezer éve érintetlen természet, ahol azért felbukkanhat egy-két hulla.

A Fargo első három évada egy lehengerlő, sztárokkal teli diadalmenet volt: Billy Bob Thornton pragmatikus bérgyilkosa, a második évad maffiacsalád-drámája, David Thewlis rothadó fogú antikrisztusi gonosza, Kirsten Dunst és Mary Elizabeth Winstead talpraesett hősnői azonnal lelopták magukat a nézők szívébe és úgy tűnt, hogy Hawley és stábja nem tudnak hibázni. Ebbe érkezett bele a 50-es években játszódó negyedik évad, ami viszont már a gyengélkedés és a stagnálás jeleit mutatta, ráadásul Hawley is egyre többet beszélt a hamarosan jövő Alien-sorozatáról, amiből úgy tűnt, hogy keresztet vethetünk a Fargóra. Szerencsére az ötödik évad most már bebiztosította, hogy

ha el is jön a sorozatkaszás, akkor jóval méltóbb és relevánsabb búcsút kapott a Fargo.

Az első jelentős váltás a kortárs időkbe való visszatérés: 2019-ben indul történetünk, egy iskolaelnökségi ülésen (a szülői értekezlet amerikai megfelelője) kirobbanó tömegverekedéssel, melynek forgatagában Dorothy „Dot” Lyon (Juno Temple) véletlenül merevre sokkol egy intézkedő rendőrt. Viszont az ezzel járó hivatalos intézkedés, adatfelvétel, rendszerbe kerülés, óvadékletétel elképzelhetetlen láncreakciót indít el. Alig pár nappal később két maszkos figura elrabolja Dotot az otthonából, hogy aztán ez is véres káoszba, szökésbe, golyózáporba és egyéb kavarodásba torkoljon. Ami biztossá válik, hogy Dot jóval talpraesettebb és harciasabb egy átlag háziasszonynál és nem azért, mert esetleg elolvasott egy-két cserkészkönyvet gyerekként. Titkai vannak, egy másik, elfeledettnek hitt élete, ami most újult erővel támad rá.

Ezt a másik életet Roy Tillman seriffnek (Jon Hamm) hívják, aki Stark megye vaskezű uralkodója, a törvény kíméletlen és egyben csontig korrupt végrehajtója, aki egyenesen Istentől származtatja elhívatását és küldetését, hogy megtisztítsa Amerikát a hazátlan bitangoktól. És nem mellesleg ő Dot ex-férje, aki mai napig nem képes túltenni magát asszonya szökésén, mert az ő szemében a nő csak arra lehet hivatott, aminek a Biblia mondja: a férfi hitvese, ágyasa, gyermekei anyja, a házasság szent kötelékét csak a halál bonthatja fel. Ha Dot él, akkor vissza kell venni, magához láncolni. Márpedig Dotnak esze ágában sincs visszamenni Royhoz, foggal-körömmel és persze ésszel kívánja felvenni a harcot ellene.

Kettejük párharca áll az évad középpontjában,

de nem szűkölködünk a sorozat színvonalához méltó, kellően excentrikus mellékszereplőkben sem, akik a maguk döntéseivel alakítják a történet menetét. Olyan figurák, mint Dot anyósa, Lorraine Lyon (Jennifer Jason Leigh), az „Adókirálynő”, aki az ország legnagyobb adósságbehajtó cégének milliárdos vezérigazgatójaként hideg ellenszenvvel és paranoiával figyeli menyét; az ügyet tisztábban átlátó rendőrpáros, Indira és Witt, Roy fia, Gator (Joe Keery), az FBI vagy Ole Murch (Sam Spruell), aki Dot elrablójából válik a seriff esküdt ellenségévé. Még az sem biztos, hogy valójában ember-e és nem egy két lábon járó ősi szellem, aki mindenkivel megfizetteti az adósságát. Egyszerre realisztikus, mégis finom abszurditással eltúlzott karakterek, akiken keresztül Hawely meg tudja mutatni Amerika rétegéit: kapzsiság, bigottság, gonoszság és az intézményesített korrupció elleni bátor szembeszegülés.  

A Fargo sosem finomkodott, ha az amerikai társadalom sötét humorú, szatirikus vagy élesen kritikus ábrázolásáról volt szó, de egyik évadban sem volt olyan tapinthatóan reflektív az elmúlt évek politikai-szociális közéletére, mint itt. A Trump-éra politikai polarizálódása, a konzervativizmus megerősödése, az „Isten és haza” jelszó alatt szerveződő szélsőjobb milíciák fenyegetése (akikkel Tillman seriff nemhogy jóban van, de még fegyverekkel is ellátja őket) nagyon erős hangsúlyt kapnak a sztoriban. Már az első epizód is beszédes, amikor Lorraine úgy próbál meg imponálni a hálaadási vacsorához behívott sajtósoknak, hogy Dotot és családját gépfegyverekkel a kézben pózoltatja, ami pontosan olyan abszurd, mint gondolnánk.

Miközben ez a valóságban már nemhogy megtörténik, de valósággal ünnepi hagyomány bizonyos államokban.

Hasonló módon talán a Fargo 5. évadában a leghangsúlyosabb a különféle női szerepek és sorsok reprezentációja, főleg ahogy a történet előrehaladtával egyre többet és többet tudunk meg Dot múltjáról és arról a bántalmazó, akár halállal fenyegető párkapcsolatról, amibe a seriff még szinte gyerekfejjel bevezette. De túlélőösztöne és (jogos) paranoiája, védelmi reflexei nemcsak harcias anyatigrissé tették, hanem egy sérült, lassan gyógyuló emberré, aki nem hajlandó újra áldozattá válni, kétségbeesetten ragaszkodik lányához és ahhoz a kissé agyalágyult, de jószívű autókereskedő férfihoz, akit tényleg szeret. A gyenge akaratú, hatalmukat erőszakkal vagy gyáva orvtámadással fitogtató férfiakkal szemben éppen ezért talál szövetségre könyörtelenül hideg, de pragmatikus anyósában (aki nem kedveli, de tudja, hogy az unokája nem nőhet föl anya nélkül) vagy Indira rendőrtisztben, aki szintén napi szinten küzd a megbecsülésért munkájában és magánéletében egyaránt.

Az epizódokon át tartó macska-egér hajsza a maga fargós mivoltában termesztésen finoman eltúlzott és szürreális, legyen az a nyitóepizód dominószerűen egymásba dőlő káosza, Dot későbbi csapdaállításai vagy Ole Murch szinte végzetszerűen felbukkanó, véreskezű alakja (aki kinézetben és hanghordozásban simán lehetne a legendás Coen-főgonosz Anton Chigurh rokona), miközben a tétek talán a legrealisztikusabbak a sorozat történelme során. A párkapcsolati erőszak, a korrupció, a politikai polarizálódás, az érzés, hogy már a saját szomszédunkban se bízhatunk olyan érzések, amikkel világszinten bárki tud azonosulni és izgulni, hogy legalább ez a szeleburdi anya ki tudjon szabadulni a vaskalitkából.

Mivel az ötödik évadról beszélünk, ezért már nincs meg az újdonság varázsa,

mint az első évadnál, a második évad csúcspontjait vagy a (személyes kedvenc) harmadik etap sötét egzisztencializmusát nem éri el, de a történetvezetés egyenletesen igényes, feszes, izgalmas és csak ritkán tévelyedik mellékvágányokra (talán a hetedik rész szimbolikus színelőadás-szekvenciája a kivétel, ami kicsit erőltetett módon egyértelműsíti azt, amit már eddig is tudtuk). A thrilleres feszültség, az éjfekete humor, a szürrealizmus és a tényleges horror között képes azzal az eleganciával egyensúlyozni, ami a sorozat védjegye lett és ezt egyszerre köszönheti az igényes rendezésnek, a kiváló operatőri munkának, zeneválasztásnak, a forgatókönyvnek és legfőképpen a színészeknek.

A Fargóban szerepelni lényegében karriercsúcspont volt eddig mindenkinek, aki részt vett benne és az itteni szereposztás sem csak abban szenzációs, hogy kiket válogattak melyik szerepre, hanem abban is, amit maguk a színészek beletesznek a karakterekbe. Juno Temple az angol származása ellenére a legtökéletesebben hozza a jellegzetesen minnesotai hanghordozású és modorú háziasszonyt, akiről viszont szinte azonnal megérezzük, hogy a mosolya csak védőmaszk a világ felé, veszély esetén viszont vadállati intenzitásával és egy kommandós leleményével védi magát és vadászterületét. Egy rejtély, amit sose tudunk teljesen megfejteni. Jennifer Jason Leigh egy modern királynő, arisztokratikus, jéghideg és könyörtelen, minden szavából csöpög a méreg és a kiszámítottság. Egy nő, akinek nem szívesen lennél a barátja, de az ellensége semmiképp. A félszemű jobbkezét játszó Dave Foley, a folyton falakba ütköző Indirát játszó Richa Moorjani, a pofoznivalóan genyó Gatort megformáló Joe Keery (a Stranger Things Steve Harringtonja) egytől egyig fantasztikus figurák.

De mindannyiukra és az egész évadra hatalmas árnyékát veti Roy Tillman seriff, aki olyan ördögi antagonista, mint a legjobbak, nemcsak a Fargóban, hanem a kortárs sorozattörténelemben.

Egy ember, aki megszállottan hisz a saját eszméinek (Isten, család, haza, a férfi ural, a nő engedelmeskedik) kifordult és gusztustalanul álszent változatában, hogy meg sem fordul a fejében, hogy amit tesz, az bármilyen szinten rossz lenne. Az ő szemében a korlátlan hatalom más emberek fölött örökös érvényű jog, az erőszak tanító célzatú büntetés, ő mégis egy két lábon járó időzített bomba, aki bármikor robbanhat. Jon Hamm pedig soha nem volt félelmetesebb, mint ebben a szerepben, a klasszikus cowboy karakter legrosszabb formája, akit könnyű gyűlölni, legyőzni pedig szinte lehetetlen. 

Viszont az igazság előbb-utóbb mindig felszínre tör, mint a gyűlő talajvíz és bár próbálhatjuk pénzzel, hazugsággal, újabb titkokkal és félretereléssel szőnyeg alá söpörni a dolgokat, az emberi természet erőszakossága és a sors káosza lesz az, ami elrendezi a dolgokat. Mi pedig csak reménykedhetünk, hogy a karma azokat az embereket éri utol, akik tényleg megérdemlik. Erre a fatalista, de roppant szórakoztatóan prezentált tanulságra fut ki most is a Fargo, ami kisebb-nagyobb döccenésekkel, de újult erővel tér vissza a legjobb kortárs sorozatok közé. Hogy vajon Noah Hawley-nak lesz a jövőben is kapacitása egy újabb folytatásra, az erősen kérdéses, de ha nem, akkor is büszkén elmondhatja, hogy nem a mélyponton hagyta ott Minnesota rémmeséit.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com