Sorozat

A kiismerhetetlen mélységei – Fekete madár

A Fekete madár egy olyan sorozat, amiben szinte minden klappol: a letaglózó történet, a hús-vér karakterek, a hidegrázó alakítások, a nosztalgikus hangulat és zene. Nem is véletlenül fogják emlegetni vele kapcsolatban a Mindhuntert vagy a True Detective-et. Csak egy baj van: nem lesz belőle több évad.


Hirdetés

A Fekete madár (Black Bird) az Apple legújabb, hatórás, lebilincselően izgalmas minisorozata, amely nemrég ért véget a szolgáltató platformján. Dennis Lehane író (az ő regényeiből készült a Titokzatos folyó című Clint Eastwood-film, Scorsese Viharszigete vagy a Ben Affleck-féle Hideg nyomon is) precíz forgatókönyvet adaptált James Keene és Hillel Levin önéletrajzi, megtörtént eseményeken alapuló könyvéből. A Fekete madár rövid, de pont ezért minden momentuma a helyén van. Mindenféle sallangtól és feleslegtől mentes, célirányos, de nem nyílegyenes, és ez határozottan az előnyére válik.

Kevés epizóddal elmesélt, de amúgy rendkívül komplex történeteknél természetes, hogy mindennek óramű pontosságúnak és jó értelemben kimunkáltnak kell lennie. A Fekete madár pedig megmutatja, milyen az, amikor ezt egy sorozat perfekt módon tudja hozni.

A forgatókönyv érdeme, hogy patent módon kapcsolódnak össze és adják át egymásnak a stafétát a különböző bűnügyi szubzsánerek,

ami miatt aztán végig sötétben tapogatózunk a fejleményeket illetően.

Drogkereskedős krimisorozatként indul a Fekete madár, és már az első percekben maximum intenzitásra kapcsol, mintha a Maffiózók vagy a Drót egy csúcsepizódját látnánk – ami nem csoda, tekintve, hogy Lehane az utóbbi széria több részének is írója volt. A Fekete madár ezután egyszerre lesz egy sorozatgyilkos utáni detektívnyomozás krónikája, egy beteg elme szubjektív feltérképezése és egy börtöndráma. A második résztől a Mindhunter és a True Detective egyfajta kevercse a sorozat, dramaturgiájában és hangulatában mindkét kultikus produkció újabb évadjának is beillene. Ez a fúzió jól mutatja egyébként azt is, mennyire egy tőről fakad a valóság megismerésének egzisztencialista-spirituális drámája, illetve a mindenkiben rejtőzködő szörnyeteg felismerésének pánikszerű sokkja.

A különböző, a 80-as évektől induló és évtizedeket felölelő, párhuzamosan futó szálak egymást váltogatva vezetnek be egyre mélyebben a történések sűrűjébe és a karakterek lelkivilágába. A szereplők öntudatos, váltakozó narrációja előre fel is kelti az érdeklődést; a kezdetben egymás számára még ismeretlen karakterek és

egymástól független események szépen össze is simulnak végül, ami katartikus találkozásokhoz és revelációkhoz tud vezetni.

Fut egyrészt a rendőrségi nyomozás szála, ami egy kiismerhetetlen, titokzatos, megfoghatatlan gyilkos után zajlik, és ami hosszú éveket emészt fel a szereplők életéből. Sepideh Moafi és Greg Kinnear alakítja a két megfáradt nyomozót, akik munkaórákat és feleseket nem kímélve próbálnak nyomokat találni a végtelennek tűnő síkvidéki Amerikában, hogy húszas nagyságrendű gyilkosságsorozatot tudjanak rábizonyítani arra az emberre, akinek a bűnösségéről meg vannak győződve. Paul Walter Hauser Larry Hallja viszont játszik az egész rendőrséggel (és amúgy a nézőkkel is) a gyenge értelmi képességű félkegyelmű álarca mögé bújva, aki csak azért kerülhetett a hatóságok látókörébe, mert kicsit furcsán viselkedik, szokatlanul néz ki és amúgy kényszeres bűnténybeismerő.

Közben az ígéretes focistaként induló, megnyerő személyiségű Jimmyt játszó Taron Egertont lecsukják fegyverbirtoklásért és drogkereskedelemért. Az ügyész azonban vádalkut köt vele, hogy férkőzzön közel a mentálisan sérült rabok számára fenntartott, szigorúan őrzött börtönben raboskodó, de a számára kedvező fellebbezésre váró Hallhoz, és próbálja kiszedni belőle, hova rejtette áldozatai holttestét. Itt jön a képbe a már említett Mindhunter, Jimmynek ugyanis kvázi ugyanaz a szerep jut civilként, mint Holden Fordnak szakértőként:

beszélgetéssel és a bizalom légkörének megteremtésével kell egy súlyosan pszichopata elme titkait feltárnia és gyomorforgató módszereit megismernie.

Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a színészek egytől egyig mennyire brillíroznak a szerepükben. De különösen a két főszereplő, Taron Egerton és Paul Walter Hauser kettőse lopja el mindenki elől a showt. Pont az ő átlényegülésük és a kettejük közötti furcsa viszony emeli a sorozatot egy teljesen új szintre. Egerton – aki leginkább a Kingsman mozikból és a Rocketman című Elton John-életrajzi filmből lehet ismerős – valósággal lubickol Johnny szerepében. Egyenesen mintha róla mintázták volna a karaktert, annyira jól hozza a jószívű, de rossz útra tévedt, szimpatikus, de érzelmileg magányos karaktert.

A Fekete madárban ráadásul beépült informátorként kell helyt állnia, így a börtönkörnyezetben újabb szerepszemélyiségeket kell magára ölteni, hogy meg tudja téveszteni a rendkívül gyanakvó gyilkost. Igazi színészi kihívás ezt a rengeteg feszültséget és fájdalmat visszafogottan, például egy szemvillanásban vagy az arc egy futó rándulásában megmutatni és a fojtogató haragot egy hirtelen kitörésbe önteni, de

a Fekete madár alapján úgy tűnik, Egerton felnőtt a legnagyobbak köze.

Egyenrangú partnere ebben Paul Walter Hauser (a Csuklyások egyik neonácija volt korábban és Richard Jewell az azonos című Clint Eastwood-filmben). Hauser már a kisfiús, elvékonyodó hangszínével tökéletesen hozza a magát ártatlannak, sőt, gyengeelméjűnek álcázó gyilkos karakterét, amire lassúsága és hóbortossága csak még egy lapáttal rátesz az elbizonytalanítás tekintetében. A színész jelenléte végig félelmetesen nyugtalanító, árad belőle valami kiismerhetetlen titokzatosság, soha nem lehet tudni, mi jár éppen a fejében. Ahogy fokozatosan megmutatja belső világát, az teljesen Hauser tehetségét dicséri, a biztos megismerés helyett csak a végtelen sötétséggel találkozunk.

Az írói bravúr érdeme, hogy a Fekete madár hangsúlyosan e két szembenálló karakter köré építi fel a történetet. A sorozat a kettejük közötti különbségeket állítja középpontba és – bármilyen meglepő – a fontos hasonlóságaikat is kiemeli. Lehane pontosan tapintott rá erre, hiszen ezek nélkül a hasonlóságok nélkül talán a valóságban sem működött volna az átverés terve. Johnny, bevetve lehengerlő, szimpátiát keltő személyiségét, a törékeny bizalmat lépésről lépésre építve kerül közelebb Hallhoz, szinte mintha a vadállat kerítené be áldozatát. Már itt is megmutatkozik a kettejük közti hasonlóság, hiszen Hall ugyanilyen megtévesztő viselkedéssel cserkészi be kamaszlány áldozatait.

A Fekete madár megfordítja a szerepeket és súlyos erkölcsi kérdésekkel szembesít.

Johnny – miközben a rendőrségnek segít elkapni egy gyilkost – kihasználja a másik magányosságát és társadalmi elszigeteltségét. Jó ügyet szolgál, miközben átver, becsap és manipulál egy másik embert, akin talán segíthetne a valódi emberi kapcsolódás. Tudjuk, ez az újabb csalódás lehet az utolsó lökés. Ezen a ponton nincs különbség Johnny és Hall között. A rokonság még hangsúlyosabbá válik abban a részben, ahol mindketten őszintén vallanak egymásnak a saját sanyarú gyerekkorukról.

Johnnyt ugyanúgy elhanyagolták érzelmileg, mint ahogy Hall sem kapott olyan szülői mintát, ami egészséges felnőttet formált volna belőle. A dilemma kettős. Nem tehetünk arról, milyen körülmények között kellett felnőnünk és ezért milyen zavarok alakultak ki nálunk. Azzal se nagyon lehet mit kezdeni, ha egy szadista sorozatgyilkos hirtelen szimpatikus lesz, és az adott pillanatban a hozzánk legközelebb álló emberré válik, aki valóban ért minket.

Ez a Fekete madár érzelmi csúcspontja, ahol a két szereplő közötti hasonlóságba élesen belevág a különbség:

hogy felnőttként mit kezdesz az életeddel, az mégis csak a te felelősséged. A különbség fájdalommal teli hordozója egy újabb karakter és nézőpont. Az áldozatul esett kamaszlányé ez, aki mintha a síron túlról mesélné el a saját gyerekkorát a két főszereplőé mellett. Az azonosságba belehasít a hideg idegenség, a másik kiismerhetetlen mélységei. Csak azért, mert elvették a gyerekkorod, nem veheted el szabadon a másikét.

A Fekete madár az ő sorsaiknak az elkerülhetetlen találkozása, összekapcsolódása, aztán újbóli szétválása. A hangok és nézőpontok lenyűgöző, bravúros szimfóniája ez, a látszat ellenére meglepő mélységekkel. A töredékeket végül a mezők, szántók, rétek és parlagon hagyott földek kötik össze és temetik mélyen magukba. A holtak titkára vigyázó varjú magasan köröz a jelöletlen sírok fölött, amiket soha nem lehet már megtalálni. Kilátástalan, elkeseredett keresés, sötét rejtélyek és a frissen elnyert szabadság lehetősége vetül egymásra a négyszögekre osztott földeken. Hogy melyik jelentés rajzolódik ki, az mindig attól függ, milyen irányból nézzük azokat.

A Fekete madár az Apple TV+ kínálatában érhető el.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!