Sorozat

A Banda meghódítja a világot – Felhőtlen Philadelphia

Lényegében 2005-ös elrajtolása óta tart a Felhőtlen Philadelphia sikerszériája, egy olyan vígjátéksorozaté, amely az elmúlt időszak alatt egy leheletnyit sem veszített meghökkentő humorának erejéből és eredetiségéből sem. De szerencsére McElhenneyék nem érik be ennyivel: évről évre képesek egyre több mondanivalót csempészni az epizódokba, és rámutatni, hogy a világ sosem lehet túl sötét ahhoz, hogy egy baromi jót nevessünk rajta. A sorozat a legújabb, 15. évadban sem tud kifogyni a poénokból.

Mára már a második leghosszabb ideje futó élőszereplős sitcom lett a Felhőtlen Philadelphia (csak a Félig üres című sorozat büszkélkedhet hosszabb múlttal, de kevesebb évaddal), amit az első, mindössze hét epizódos felvonás után majdnem elkaszáltak.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az akkor még ismeretlen alkotók a megalkuvást nem ismerő, tabudöntögető humorukkal kétségkívül valami egyedi ízt adtak a mainstream médiának, néhol vaskos repedést okozva a politikai korrektség által elvárt megfogalmazásmód pajzsán. De a nézettség nem volt kiemelkedő. Szerencsére az FX fejesei is érezték, hogy valami nagynak lehetnek a részesei, ezért Rob McElhenney, Glenn Howerton és Charlie Day – a széria alkotói, írói, színészei és producerei – olyan ultimátumot kaptak, hogy mindenképp szerezzenek egy húzónevet a csapatba. Mivel Danny DeVito a gyermekei révén ismerte a Felhőtlen Philadelphiát, sőt maga is nagy rajongója volt a Paddy’s Pub tulajdonosainak, így mindössze 15 perces gondolkodás után örömmel csatlakozott a második évadtól a Bandához.

A Felhőtlen Philadelphia sikerének és töretlen lendületének titka éppen az, ami miatt DeVito is fejest ugrott a projektbe:

a fiatal alkotógárda nemcsak a veterán színészt inspirálta, hanem az évek múlásával profi módon gondoskodott arról is, hogy az írói kör is mindig megújuljon. Így fordulhat elő az, hogy a 15. évadban már olyan kreatív szakemberek is egyengették a gegeket, akik az első epizódokat nem is láthatták a televízióban, mert túl fiatalok voltak hozzá.

A Felhőtlen Philadelphia olyan, mint egy szocializáció nélkül felnőtt jöttment az angol kávéházban: nem tartja el a kisujját akkor sem, ha valami rosszhoz kell hozzányúlni, és tudja, mit akar. Ugyanakkor egy percig sem hajlandó betartani azokat a szabályokat, amik mindenki mást naggyá tettek. A külvárosi kocsmatulajdonosok részről részre mutatják be, hogy mindaz, amit a sikeres vígjátékokról gondolunk, azaz a szerethető karakterek, a tanulságos történetek, a jellemfejlődés fontossága mind-mind olyan dolog, ami csak kényelmessé teszi a poénkodást, de biztonsági játékot eredményez. Ehelyett kőkeményen beleállnak minden olyan problémába, ami a társadalmat foglalkoztatja:

itt nem lesz tabu a rasszizmus, az antiszemitizmus, a sovinizmus, de még a fiatalkorúak leitatása, terrorizmus és egy jó kis adócsalás is szóba jöhet, ha a botcsinálta kocsmatulajdonosok ebben látják a boldogulás útját.

Az antipatikus karaktereket felvonultató kísérletek között is bőven találhatunk sikertörténeteket, Al Bundyékat a mai napig mindenki ismeri, de bizony Az ítélet: család is nehezen vádolható átlagossággal. Ugyanakkor Charlie, Dee, Mac, Dennis és Frank története arra vállalkozik, hogy az öt szereplő jellemén keresztül megmutassa mindazt, ami a társadalmat néha igazán gyűlölhetővé teszi. Önző, tudatlan, önimádó majmok, akik mindenkinél okosabbnak hiszik magukat, és saját érdeküket mindenki más elé helyezik: kapunk egy minden szabályt felrúgó gátlástalan vállalkozót (Frank), nárcisztikus szépfiút (Dennis), a saját szexuális identitásválságát übermaszkulinitással kompenzáló izomembert (Mac), egy mindenkinek tetszeni akaró, önbizalomhiányos nőt (Dee), és ott van Charlie, akire minden igaz, ami az előző felsorolásból kimaradt.

Olyan emberek, akiket egyenként jogosan vetnénk meg, összezárva viszont zseniális társadalomparódiát alkotnak. Valahogy úgy, ahogy a Black Mirror is teszi, csak MacElhennyék nem a tragédia, hanem a komédia eszközéhez nyúlnak, hogy felébresszék a bennünk szunnyadó lelkiismeretet.

A Felhőtlen Philadelphia legnagyobb erőssége azonban nemcsak a kompromisszumok nélküli humor,

hanem az a megújulási képesség, ami végigkíséri a sorozat fejlődéstörténetét. Az alacsony nézettségre Danny DeVito volt a válasz, a növekvő népszerűség pedig magával hozta a műfaji kísérletezést: a 7-8. évadtól már nemcsak humorkezelésben, hanem formanyelvileg is virtuóz epizódokat kaphatunk, ahol a Romero-filmeket idéző McPoyle lagziba nyerhetünk bepillantást, vagy végignézhetjük Frank egy napját Crank-módra elkészített szubjektív látószögből, egy, a Birdmant idéző (látszólag) vágatlan epizódban azon izgulhatunk, hogy Charlie-nak sikerül-e túljárnia a népegészségügyis ellenőr eszén, de a Forrest Gump, a Poseidon, megannyi sportfilm és Scorsese Casinója is megkapja a magáét.

Ráadásul az idő előrehaladtával egyre több mondanivalóval is jelentkezik a Felhőtlen Philadelphia. Míg az alkotók kezdetben beérték egy-egy embertípuson keresztül a modern társadalom kifigurázásával, a 15. évadra jót tudnak nevetni a meghiúsult fiatalkori álmokon, az amerikai választást követő zavargásokon és a woke retorikába belezavarodó Z-generáción is. Így nem véletlenül lehet az az érzésünk, hogy Charlie-nak, Dee-nek, Mac-nek, Dennisnek és Frank-nek mindenre van válasza. És ez így is van rendjén.

Rókus Ákos

Rókus Ákos a PTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar szakpáron. 2012 óta a szerkesztőség tagja. Specializációja a zsánerfilm (különösen az akció, a western és a thriller), valamint a műfajelméleti kérdések.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés